HTML

Huszonnégy Órás Napló

Emberekről, a világról, ahogy én látom, és ahogy látom, hogy látod.

Friss topikok

Címkék

2013.05.22. 11:21 kui

Feladom!

Sok dallama van ennek a sóhajnak. Vagy kiáltásnak. Vagy bömbölésnek. Ki hogyan énekli. Mindannyian megírtuk már a magunk kis dallamát ehhez a szöveghez. Olyan, mint egy sláger, túl gyakran halljuk magunktól és másoktól.  Így fülünkbe mászik, sláger lesz belőle, újra és újra dúdoljuk. De ez nem baj. Nem baj, mert, ha megfigyeljük, ott van az ellen válasz is bennünk.

Azt figyelem, mennyire nem akarjuk feladni, mi emberek. Feladom!, fúú, ez csak a látszat!

Ismerősöm most a pszichiátrián regenerálódik egy csodás szakember segítségével, mert kényszeresen folyik kezéből a pénz. Tőle kérhetsz bármilyen szívességet, ő ad. Hívogatja fiát, aki folyton kinyomja mobilját, ha anyja hívja. Mert neki most ez az ellen válasza, mert ő így nem adja fel, ő így védi magát.

Van, aki csendben szenved a férje mellett, nem tudnak igazán beszélgetni, elszenvedi csendben a többes magányt. Ő a tűréssel védi magát.

Vannak, akik különböző önsegítő csoportokba járnak hosszú évek óta hetente rendszeresen, mert ők így nem adják fel. Ők így nem akarnak visszaesni régi életmódjukba.

Önvédő mechanizmus ez. Jó vagy nem jó válaszokat adunk, azt mindenki ítélje meg magának vagy ítélje meg a szakember. De egy biztos! Védekezünk, védjük magunkat. Mert boldogok akarunk lenni. Most nem fontos, hogy mit is jelent a szó „boldogság”. Mindenki tudja, mit jelent, csak néha még észrevenni is nehéz. Mi lenne, ha minden nap, igen, minden nap tudnánk boldogok lenni? Lehetséges ez? Szerintem sokan válaszolnák, „igen, persze!”

Megkérném őket, mutassák meg, milyen is az. Ne mondják! Mutassák! Hogy néz ki? Milyen arca van? Milyen tekintete van? Hogyan mozdul? Milyen hangja van? Úgy gondolom, ez a lényeg: ne mondjuk, mutassuk.

El merem hinni, lehetek boldog a mai napon? Nekem boldogság, hogy „írhatok”, szabadon. Boldogság, hogy nem félek semmitől, amikor „írok”. Ezek az én gondolataim. Nem kell félnem semmitől, mert az enyém, félelem nélkül vállalhatom. Ez is boldogság. Nekem. Tegnap este kiszaladtam az udvarba. Láttam, hogy a kocsi ajtaja félig van becsukva, estére eső várható. Gyorsan jól becsaptam az ajtót. Aztán felnéztem. És ekkor csodát láttam. A nagy gesztenyefa lombja, mintha világított volna. Mintha reflektorral lett volna megvilágítva. A mellette álló fa hatalmas lombja viszont sötét szürkületbe borulva. Olyan volta a látvány, mintha nem a természet művelte volna mindezt. Mintha ott lett volna valaki.

Tudok még örülni? Ha tudok örülni, akkor az nekem már maga a boldogság. Örök elégedetlen fajta vagyok, tudják, az a „semmi nem jó, az ami van” fajta. Jó kis lelki teher tud ez lenni.

Szóval ezt akartam csak mondani, hogy a boldogsághoz figyelni kell. Észrevenni, aztán meg örülni. Na meg, mindezt naponta tenni. Mert, hogy nem csak úgy magától van, az biztos. És, hogy nem csak a kiválasztottaké, az is biztos.

Figyelni, észrevenni, örülni.

Boldog lehetek ma, ez biztos!

Mert igazából senki nem akarja feladni.

Ez is biztos…

Szólj hozzá!


2013.05.08. 10:49 kui

Törés vagy mi

A kegyelemről

 

Egy férfi jött be az irodába. Egészen közel jött asztalomhoz. Nagyon rám nézett, az igazgatót kereste.  Megmutattam az utat. Így kezdődött.

Már elfelejtettem, hogyan folytatódott. Csak arra emlékszem, két évig tartott. Találkozások paráznaságra, szeretetre éhes zabálások. És beszélgetések. Mindig csendesen őszinte beszélgetések. Csak menekülők voltunk. Kapaszkodtunk. Egymásba nem lehetett, ezért valamibe kapaszkodtunk. Így csináltunk magunkból és egymásból valaki helyett valamit. Fogas lettem.

Már nem is éreztem, hogy emberből vagyok. Még a cégtől, az irodából is kiléptem, kapálóztam tehetetlenül el, el. Ez volt a legnehezebb. Az el.

Az élet segített, a férfi messzire került. Maradt az e-levél, csak jöttek, érkeztek. Maradék- konok önbecsülésem erőinek hála mind válaszolatlanul maradtak.

Így elmaradtak.

Hazamentem és leültem. A szemem furcsán működött, lelkemet irányította. Amikor a szem uralkodik a szív felett, akkor furcsán viselkedik a könny. Folyt a víz a szememből, mintha árvíz sújtott volna. A vihar nagy pusztítást végzett, gátakat szakított.

Ahogy az lenni szokott, a népek ekkor újraépítik a tönkre tett területeket. Én is ezt tettem. Emlékeztem.

Emlékeztem, hogy a házasság jó dolog, hisz otthon kellek. Azt tettem, amitől leginkább féltem. Elhittem, hogy újjá lehet építeni a romokat. Követ kőre raktam. Évekig, minden nap.

Van, amiből el kell lépni. Van, amibe bele kell lépni. Csak felismerjem a kettő közti különbséget!

Az egyik legnehezebb lépés tényleg az volt, amitől leginkább féltem. Az újrakezdésbe-gyógyulásba vetett hit.

A másik legnehezebb feladat ezután jött. Szabályokat kellett változtatnunk. Meg kellett tanulnunk beszélgetni. ( Ön tud beszélgetni? )

Hiszem, hogy minket a beszélgetés tanított meg szeretni.

Tanultunk figyelni. Egymásra. Ezután már tudtunk segíteni. Egymásnak.

Így lettünk egymás jó segítői.

A szerelem nélküli házasságból megkülönböztető szeretet lett.

Ez a szeretet csak nőtt az évek múlásával. Így lett belőle szerelem.

Ez a kegyelem.

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.04.25. 13:17 kui

Mizantrópok hazája

A gyűlölet, ha felvállaljuk, elpusztítja önmagát.

Ha tagadjuk, elpusztít minket.

 

Gyűlölöm az embereket. Még nem mondtam ilyet, csak éreztem, hogy gyűlölöm az embereket. De jó ezt kimondani!  Nem jó mondani. De jó kimondani.

Ezeket a sorokat szócsata előzte meg. Csata egy ember és köztem. Valójában nem csatának indult, de háború lett belőle. Helyzet – két vélemény. Nem végződött jól. Úgy tudom, egy helyzetben lehet kétféle vélemény. Sőt, az eltérő vélemény olyan, mint egy dzsungelvágó kés. Legjobb eszköz a cél felé. Szóval úgy tudom, a dzsungelvágó kés helyes használata megengedett. Ha egy helyzet és két vélemény háborúval végződik, annak az az oka, hogy nem tudjuk elfogadni a másik eltérő véleményét. Nem követni kell az eltérőt, de el lehet fogadni. Ha egy helyzetben két eltérő vélemény van, az még nem ok a háborúra. Igyekeztem elfogadni az eltérőt. Nem mondom, hogy könnyű volt -nehéz volt!-, de akartam az elfogadást.

Igyekeztem, de azért még gyűlöltem. Hogy az elfogadás eloltsa a gyűlölet minden szikráját, igyekeztem-akartam elfogadni az eltérőt. Ezért a beszélgetés végén úgy mentem haza, hogy megöleltem ezt az embert. Választhattam: gyűlölet vagy elfogadás? Belső iránytűm Hozzá navigált, nem mertem elmenni őszinte ölelés nélkül.  

Azt hittem vége a történetnek, de másnap üzenetet kaptam. Ő írt, újra kezdte véleményét. Érzésem? Ez volt: Nem szeretem, ha győzködnek! Én visszaírtam. Én is megerősítettem véleményemet. Ő újra írt. Kiderítette rólam, milyen vagyok. Ítélet született. Én visszaírtam és kértem, ne forgassa ki szavaimat.

Nagymamám kilencvenkét éves. Végre elhatároztam, hogy felveszem élete epizódjait. Amikor mesél, olyan, mint egy e-könyv, mármint egy élő-könyv. Az élet szólal meg ekkor! A héten végre elkezdtem, amit már évek óta tervezek, kezembe vettem telefonom és bekapcsoltam a hangrögzítőt. – Nagymama, hogy volt a Dezsővel? Miért nem mentél hozzá? -kérdeztem. Alig fejeztem be, már mondta is. Nem kellett nyaggatnom. A múlt emlékezete a jelen kenyere.

Egyik történetében kislibái legeltek a ház előtt. Kislánya odafut hozzá, hogy „a Kómár néni elvitt egy kislibát!” Kimegy, megszámolja őket. Egy kisliba tényleg hiányzik. Nagymama fogja magát, átmegy a szomszédba. Mármint mellettük laktak a Molnárék, azok mellett a Kómárék. Benyit a kapun, épp jön ki Kómárné. Nagymama nem szól semmit, belenyúl Kómárné táskájába és kiveszi a kislibát. Nem szól egyetlen szót sem. Hazamegy. Kómárné sem szól egyetlen szót sem. Nagymama szerint Kómárné talán lányához akarta vinni a kislibát.

Folytatás? Kérem, semmi! Szomszédék többet nem beszéltek a kislibáról. Mintha mi sem történt volna, mintha meg sem történt volna. A dolgok helyükre kerültek, hisz a kisliba gazdája háza előtt kapirgált tovább és a szomszédék szomszédok maradtak. Nincs ítélet. Nincs folytatás. Bár történetemben ítélet született fejem fölött. Igyekszem elfogadni és nem folytatni, hogy az én történetemről is elmondható legyen: Nincs folytatás!

- Szereted az embereket? Ha válaszolsz, csak őszintén! – kérdezem embereimet. Volt, aki még be sem fejeztem kérdésemet, már mondta is. „Utálom őket!” A legtöbb válasz, amit kaptam, az „Igen” volt. Eltérő igenek voltak ezek. Volt, akinek elhittem, volt akinek nem. „Utálom őket” csak egy volt a húszból. Velem együtt kettő.

A Korunk című folyóirat 2008-as számában Egyed Péter A gyűlölet kora című munkája végén így ír:  „Végeredményben tehát úgy vagyunk a gyűlölettel, mint minden endémikus érzéssel és ennek alapján létrejött tudati konfigurációval: ellenőrizni esetleg tudjuk, de kiküszöbölni nem.”

A gyűlölet bennem van. Ellenőrizni tudom, de kiküszöbölni nem, mert bennem van. Nem szükséges tagadnom, a gyűlölet ismerős valóság számomra. Ha tagadom, elpusztít.

A csata óta dzsungelvágó késsel a zsebemben, vödörrel a kezemben járok oltani. Gyűlöletet oltani.

„Ne sóhajtozzatok egymás ellen, ne szóljátok meg egymást, kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a másikat?,  legyetek béketűrők és erősítsétek meg szíveteket.” (Biblia, Jakab levele)  Ezekkel tömöm tele vödrömet. A tűz még parázslik, járnom kell oltani.

... hogy ne legyen ítélet, hogy ne legyen folytatás.

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.04.19. 12:48 kui

Ember a hegyen

Az a felelős, aki választ:

az isten nem felelős.

( Platón: Az állam)

Volt egyszer egy Ember. Országa romokban hever. Királya tehetetlen, királynője kegyetlen. Három és fél éve eső nem esett. A természet kiszáradt. Az állatokat alig lehet életben tartani. Nagy az éhség. Az Ember hív, mindenkit hív. Kitűz egy időpontot és helyet a gyűlésre. A király, mintha szolga lenne, engedi, nem ellenkezik, gyorsan intézkedik. Szerte országába katonákat küld, hívjanak mindenkit! A korai reggelen ezrek gyűlnek össze. A király és nyolcszázötven hivatásos hitőrzője pompásan díszlik. A papi felvonulás makulátlan.

Mindenki az Emberre haragszik a szárazság, válság miatt. Az Ember előttük áll. Egyedül. Látszólag egyedül. Látszólag, mert ma meglátszik, mi a látszat, mi nem az. Választásra hív, mert van választás. Az Ember kiált: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, akkor őt kövessétek. Áldozzunk, ki-ki a maga oltárán! Az állatot vágjátok darabokra, rakjátok a fahasábokra, de tüzet ne gyújtsatok! Ezután hívjátok segítségül a ti istenetek nevét, és én is segítségül hívom az Úr nevét. Amelyik isten tűzzel felel, az az Isten.” Ha terve nem sikerül, tudja, helyben megölik.

A tömeg elfogadja javaslatát. A nyolcszázötvenek kezdik, álló nap könyörögnek. De tűz nem emésztette el az oltárt. Kiabáltak, varázsigét sikoltottak, de tűz nem emésztette el az oltárt. Hajukat tépték, testüket marták, de tűz nem emésztette el az oltárt. Elmúlt a nap, de tűz nem emésztettel el az oltárt.

Aztán este lett, micsoda este! Az Ember oltárához lép, egy romhalmazhoz, már rég nem használták. A romhalmazt igazítja, rendet rak. Tizenkét követ hoz úgy, ahogy régen volt. A kész oltáron a fa és az áldozati állat. Az Ember vizet készíttet elő, „a víz már folyt az oltár körül és az árok is megtelt vízzel.” Nyugodt volt, fennhangon szólt, mint aki tudja, nincs egyedül. Alighogy befejezte imáját, a kijavított oltáron a tűz felnyalta a vizet és elhamvasztotta az áldozatot. Ez a tűz mindent megemésztett. A tömeg látta a tüzet és választott, mert van választás:  „Az Úr az Isten, az Úr az Isten.” A nyolcszázötven hazudott, ezért a nép elől egyik sem menekülhet, holtan hevernek mind. Még aznap az ég beborult, három és fél év után végre nagy eső esett. A választás kijózanodás.

A szárazság, a próba felvisz minket a hegyre. Az ember mindennél jobban vágyik a tűzre.  Melegre. Mindennél jobban vágyunk megoldásra, békére, bizonyosságra. Bajban megoldásra. Gyötrődésben békére. Határozatlanságban bizonyosságra. Megyünk a hegyre tűzért, de csak magunk vagdosásáig jutunk. Félünk. Veszteglünk a bajban, gyötrődésben, határozat-lanságban. Öljük magunkat, sebeket vágunk, hogy azokat újra felvágjuk, újra sebezzük magunkat. Saját húsunkba marunk, de nincs az a seb, mely a tüzet aláhozná nekünk!

A feledékeny tömeg korában élünk. Zsebünkből útközben valahol kiesett a megoldás, a béke, a bizonyosság. Sérültünk, sebeink elmérgesedtek. Kezünkben kés van, magunkat vagdossuk a hegyen a tűzért. Hiába.Aztán jön valaki másként, jön az Ember üres kézzel. Jön, csak egyszerűen. Nem fél, mert egyetlen dolog van, amitől fél, az a félelem maga. Nyugodtan, biztosan szól: Fordítsd vissza szívemet! Elhagytam hitemet! A feledékeny tömeg erőlködik, feszül. Tüzet csihol, bármi áron, akár a jellem jellegtelenségének árán is. 

„De mit számít a jellem annak, akinek fogalma sincs a jellem különösségének értékéről?

 Mit számít annak, aki a jellemet istencsapásként fogja fel, mert saját jellemét sem ismerve, önmaga akadályoztatását látja másokban?

Mit számít annak, akinek jelleme kis jellemtelenségekből épül jellegtelenséggé?”

Kár, hogy ezt nem én írtam. Végül is nem kár, mert Nádas Péter írta. A nekem író Író. Az Író, aki képes szépíteni szívemet. A részlet a Bárány című történetben olvasható. Nem akarok idegesítően rámászni erre a bekezdésére, de mégis megteszem, remélve, nem idegesítően. Tanulok belőle, mert igaz. Van, amikor az ember kést fog és tépázza magát: „ … aki a jellemet istencsapásként fogja fel, mert saját jellemét sem ismerve, önmaga akadályoztatását látja másokban?”  

Amikor egy apa, amikor egy anya szeretne jó szülő lenni, de mondja, nem megy és húsába mar.  Csak mondja: nem megy, nem sikerül! Keresztény mondja: Jó akarok lenni, javítani akarok magamon, sokszor próbálom, nem megy, nem sikerül! Az anya, apa vagy a keresztény önnön magából semmit sem ismerve, mondja tudatlanul: Mindenki csupa akadály, micsoda istencsapás! Nincs tüzem, mondják, a gyerek miatt. Nincs tüzem, mondják, a főnököm miatt! Nincs tüzem, mondják, a társtalanságban férfiak miatt, nők miatt. Kudarc! Nem értem. Nem megy.

Emberek, akik nem bírják elviselni, ha szándékuk meghiúsul. Amikor az ember olyan, mint a maguk húsába tépő hamis próféták. Bármi áron hoznának tüzet alá az égből, csakhogy nehogy meghiúsuljon szándékuk. Amikor nem sikerül -miért is sikerülne?-,  félholtan esnek össze minden eredmény nélkül. Ők a hazugságot hívők, akik tüzet igéznek, de nem kapnak.

Mi a frászt gondolok? Mit várok? Minden megoldódik egy napon? Csak úgy? Soha semmi nem oldódik meg egy napon, csak úgy! Egy nap egy lépes. Egy nap mindig csak egy lépés. Ismerősöm annyira aktuális szerelmes, mondja, négy-öt hét alatt többet élt, mint valaha bárkivel. Ma már nincs se szerelem, se szerelmes. Talán elhiszi, négy-öt hét alatt elég négy-öt hetet élni. Egy nap egy lépés.

Szinte egész életemben késsel jártam a hegyre. Késemmel vért csiholtam, tüzet soha. Aztán volt, amikor a kés zsebemben maradt, de még vittem magammal a hegyre. Mostanában lent hagyom a kést. Tudom, hol van, de nélküle megyek a hegyre. A jellem nem jár késsel. A jellemtelenség kezében ott a kés: maga, mások és mindenki bántására.

Bátor őszinteséggel járok a hegyre. Jó kimenni oda fel, csendben, üresen, egyszerűen. A hegy, ahol szükségtelen erőlködni, erőltetni. Ez nem a gyalázkodás helye. Itt arcot válthatok, ráncaim kisimulnak. Lilásan csutakos jéghideg kezem sima és száraz lesz.  Csak felmegyek a hegyre és felnézek. Ma már csak ennyit kell tennem. A tűz ekkor mindig jön és dolgozik. Felemészti idegességem , bánatom, keserűségem. 

… mert „amelyik isten tűzzel felel, az az Isten.”

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.04.10. 19:26 kui

Virág

Juditnak ajánlom, a barátnak

 

Figyelem a növényeket a lakásban. Ők is figyelnek engem. Figyelem őket, mert beszéd nélkül is tudnak lenni. Olyan észrevétlenül, automatikusan. Együtt élünk. Nem, nem házi botanikát kell elképzelni terebélyes télikerttel. Nekem csak két növényem van. Nem, nem akarom címeres titulusokkal megnevezni őket, most nem ez érdekel igazán. Egyik a zászlóvirág, a másik szobai fikusz, mely együtt él a világ nekem legszebb levelű növényével, a kutyafüllel. Apósom találta ki nevét, pottyantósnak is hívják. A zászlóvirág is, meg a fikusz is ablak előtt állnak, ülnek, inkább vannak. De, hogy élnek, az biztos. Különös közvetítők ők természet és ember között. Megkérdőjelezhetetlenek. Ismerik a szár, levél különös testhelyzetét, mikor kifelé kapaszkodnak?

Mindketten a fény felé mozdulnak. Ezen az oldalon, az ablak előtti oldalon több levél él és ezek mindig zöldebbek a másik oldalhoz képest. Illőnek érzem tisztelni a növény élni akarását. Volt, amikor konkrétan nem akartam élni. Imám volt a kérés újra meg újra: Ölj meg kérlek! Nem történt semmi, pedig félreérthetetlen kérést adtam. Elképzelésem szerint, ha beválik, egyik reggel nem fogok felébredni. Forgatókönyvem szerint így fog ez lebonyolódni. Eddig minden reggel felébredtem, persze arra gondoltam, hogy na, tessék! Nem történt semmi. Férjem jól vesz engem. Mondta, gondoljak arra, ijesztő lenne, ha ott lenne ám közel a halál! Visszatérően mondtam, ismétlődően hallgatta férjem tőlem: - Jó lenne meghalni, minden bajom elmúlna. - Addig mondod, míg megtörténik  - szólt. Hangja szigorú volt. Meg is ijedtem. Nem tudom azt, amit növényeim. Nem tudok nyújtózkodni. Nem tudok élni?

Barátnak köszönhetően új szokásba szokok éppen, mindig kell pár szál virág az asztalra, egyszer tavaszígérő tulipánokkal érkezett hozzánk. A kerek fából készült ebédlőasztalon a hozzájuk illő vázában duruzsoltak a virágok. Beláttam, jobb, ha bent zsong a természet. Az ebédlőasztalon ezentúl legyen virág! Eddig egy fából készült apró fotel és apró pad összetartozott az asztalon. Hisz ketten vagyunk, mint a pad és fotel. Férjem a pad, én meg a fotel.

Növényeim ápolásához érzék kell. Nem mondanám, hogy van ilyen érzékem. Évekkel ezelőtt munkamegosztás szerint én voltam felelős értük. Túllocsoltam vagy elfelejtettem locsolni őket. Középút nem akadt. Végletekbe ütköző fajtámat megérzik növényeim is. Férjem döntött, elvette tőlem a feladatot, mondja, a növény érdekében. Könyörögnöm kellett, végre visszakaptam posztomat. Erőteljesen kell koncentrálnom, hogy túl ne locsoljak. Amikor figyelek, sikerül.

Növényeim nem mindig egyformák. Napsugáros, meleg hónapokban buján zöldellnek, a sugár csillámjaiban lubickolnak. A zászlóvirág elnéző szünetekkel gyakran virágzik, fehér zászlói kitartóak. Aztán múlik a fény, múlnak ők is, de ők télen is tudnak nyújtózkodni az ablakban kifelé. Túléltek engem is.

Felhívtam embereimet és kérdeztem: Te miért szereted a virágokat? Elmondták, miért. Nyugtatóak; jó róluk gondoskodni; imádnivalóak; szemet gyönyörködtetőek; van, aki lemondott hetven-nyolcvan cserépjéről, mert kevesebb is elég, mostanában többet kell emberekkel foglalkoznia. De az előkertben a díszes kövek közé továbbra is jácintot rejtett, szép lilát. Egyik emberemnek plafonon túli magas a yukkája. A pálma, amit boldogságpálmának is hívnak, mert abban a környezetben érzi jól magát, ahol szeretet van. Úgy látszik, ahol növény van, ott szeretet van.

Ahol növény van, ott gondoskodás van. Ahol gondoskodás van, ott szeretet van.

Ahol szeretet van, ott kapaszkodás van. Ahol kapaszkodás van, ott élni akarás van.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.04.10. 13:42 kui

Vissza! című rovat: szavak mai jelentése

T a p a s z t a l a t

Egy kisbuszban emberek utaztak, az egyik közülük kissé részegen szállt fel, józanodó, de rossz állapotban. Büdösen, ápolatlanul. Majd felszállt egy nő, akitől ezt a történetet hallottam. Az utazótársak bosszankodását hallgatta: „Ha betegség lenne, akkor megérteném.” Ő csak ennyit szólt: „Ez betegség.” Útközben a betegnek -akinek egy fillérje sem volt- élelmet és innivalót vásárolt a hosszú útra. Mikor megérkeztek és az utasok kiszálltak a buszból, a beteg búcsúzóul ennyit mondott: „Nagyon sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam.” Mindenki hallgatott. Ismerősöm szólalt meg csupán: „Semmi baj, vigyázzon magára.”

A nő, az ismerősöm alkoholista. Legalább is ezt mondja. Persze semmi, de semmi nem látszik abból, amit állít magáról. Azt mondja még, hogy józanodó alkoholista és nem ivott alkoholt már három éve. Szép családja van, munkájának örül és mások is áldják érte. Bármit is állít magáról ez a nő, az biztos, hogy ő volt az egyetlen, aki kellemetlen embertársával megosztotta ételét, italát a hosszú úton. Miért pont ő? Miért csak ő?

Egyetlen meggyőző választ találok. A tapasztalat miatt.

A nő is volt ilyen rossz állapotban. Keresztülment ezen. Ő is volt büdös és ápolatlan. Tudja mit érzett az ittas nő a buszban. Tudja, mert ő is átélte. Úgy vélem ide illik egy szerény, de nagy gondolat, azt hiszem, indián közmondás: „Járj egy mérföldet a mokaszinomban!” 

Nem csak azt tudja, mit tud rombolni egy rossz szenvedély, tudja a kivezető utat is. Az ilyen embernek ez a történet nem csak a hibáról szól, hanem főleg a megoldásról. Nem azért volt jó az ittas nőhöz, mert ez a szenvedély ne lenne hiba. Azért volt jó az ittas nőhöz, mert a megoldást, a kivezető utat is tudja és ismeri. Ismeri az idegentől jövő verést, ismeri a szóval vert csípős ostorcsattogtatást.  De tudja azt is, ezen lehet javítani.

Így hát a tapasztalat nem csak egy történet, hanem olyan történet, melynek tartalmas vége van. Okulok belőle. A tapasztalat olyan történet, mely továbbviszi életemet, ha okulok belőle. Az okulás nélküli történet nem tapasztalat. Csak egy történet.

Őszintén szólva igyekszem megérteni a busz többi utasát is. Ők nem jártak ebben a mokaszinben egyetlen mérföldet sem. Nem tudják, hogyan lehet belelépni vagy kilépni ebből a mokaszinből. Nem értik. Nem is érthetik, hisz nem tapasztalták.

Egy másik ismerősömnek is meggyűlt a baja másokkal. Ő is járta az alkohol áztatta mérföldeket. Munkatársa mindig kineveti vagy inkább hitetlenkedik vele: „Te alkoholista? Nálad józanabb embert nem is ismerek!”

Ismerősöm megkérdezte: „Szoktál arra gondolni minden reggel, milyen csodás úgy ébredni, hogy nem úszol verejtékben, nem zakatol a szíved, nem vagy rosszul? Szoktál erre gondolni minden reggel?”

 „Nem, eszembe sem jut.”

Ismerősöm folytatja tapasztalatát: „Te azért nem tudsz örülni ennek, mert nem voltál ilyen helyzetben.”  

Az ember annak tud örülni, amit ismer és tudja, milyen vele vagy nélküle.

Gondolkodom, tehát vagyok? Inkább az vagyok, amit tapasztalok.

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.04.07. 21:20 kui

Jégfrissítő

- Hajléktalan Sanyi. Hajléktalannak hívod magad?  Te?  – röhög a bár levegőjébe Ince. Te mekkora barom vagy! Ekkora akaraterővel ne hencegj senkinek! Hány éve ismerlek? Húsz? Sajnos több - hangsúlya mondatról mondatra lefelé süllyed kissé alkoholgőzös, kissé influenzás nyomatékkal.

- Ennyi erővel az utcán is élhetnék, ott sem szólna hozzám senki.  Hagyján, hogy a feleségem nem szól hozzám, de még a titkárnőm sem  -a lehajtott főjű Sanyi hangja hallhatatlan a bár visszhangjában.

- Először is mínusz négy fok van kint. Az utcán nem bírnád két percnél tovább a tudatot, hogy mínusz négyben nincs hová menned. Most meg hazamész az elkészített házadban az elkészített ágyadba. Ezek ketten viszik az életed! A titkárnőd a céget, a Joli meg a házat – ez Ince önéletírása Sanyiról.

- A titkárnőm tegnap előtt felvette a férje testvérét rakodónak. Én meg ma tudtam meg.

- Én meg ma tudtam meg, hogy két évi levelezés után a külföldi cégvezetés végre engedélyezi a béremelést. Erre iszok! Harmincegy ember mától kezdve magasabb bérért dolgozik nálam!

- Gratulálok Ince – Sanyi lehajtott főjét nem is akarja mozdítani.

- Te, a „hajléktalan” nem rég még a lottón is nyertél kisebb vagyont. Hú, de utállak Sanyi! Figyelj! Van egy ismerősöm, aki csak magával foglalkozik, nincs semmi problémája csak az, hogy két főnöknő az életében nem szól hozzá semmit. Na, kire gondolok? – Ince hangja mérgesen gúnyosabb nem is lehetne.

- Én vagyok? - Sanyi feje végre mozdul. Tudod milyen megalázó, hogy nagyon régen nem beszélgettem már a feleségemmel? Bele fogok halni, ha nem beszélgethetek a feleségemmel.

Ezek ketten az egymás közti csendben tovább ülnek a bár melletti asztalnál. A kisváros két kishíres szereplője ők.  Ide az asztalhoz nő nem ülhet közéjük, kivéve családtagot. Itt szoktak beszélgetni, veszekedni. Sanyi lánya itt jelentette be apjának, hogy pár nap múlva barátjához költözik. Sok sorsfordulót látott már ez az asztallap.  Incus, ahogy a bár menedzsmentje szólítja, „nemgondolkodni” jár ide. Ritkán iszik alkoholt. Valakit biztos talál magának, akivel elbeszélgethet a világról. Bármiről, csak ne legyen túl fontos. Incus, a harmincegy fő vezére lelkiismeretes mindenes. Mivel egyedül él, így munkahelyén vígasztaló apuka, ha kell, jótevő. Amikor egyik embere háza leégett, a család többi tagja befogadta volna őket, de túl messze laktak. Ince elintézte a polgármesterrel, hogy egy közeli készenléti házba húzodhassanak, amolyan szociálisan. Ince szíve állandóan lobogott. Talán itt a bárban szokta lehúzni szíve hőfokát kissé alacsonyabbra, hogy magát kímélje. Olyan túlérzékeny típus. A nőmentes asztal volt Ince önkímélő helye.

Sanyi élete kihívásmentesen, belenyugvósan telt. Eleinte jó volt nem küzdeni, jó volt a készt csak úgy fogadni. Jó volt kényelmeskedni. Részt nem venni.  Egy ideig jó volt semmiért sem hadakozni. Valaki mindig átvállalta Sanyit. Nem hitte, hogy ebből ekkora baj lehet. Hogy valaha érezhet ekkora gyengeséget.

A bár izzasztó éjszakájában haza vágyott. Talán lesz újra felesége, talán lesz újra együtt töltött idő, együtt hallgatott szó, még hazavágyott. Örült ennek a vágynak, talán ez új jót ígér. El is indult bátran a holnapba. Kint hideg és jég, ezért Sanyi óvatos gyorsasággal siet, a híd felé tart, a folyó másik oldalán lakik. A város folyója mély, ma már nem hajózható. A város évszázadok óta elképzelhetetlen folyója nélkül. A hídon túl már csak tíz percre lakik.

Az elhúzódó tél fárasztja Sanyi idegeit, mégis mintha valami élesztené, valami történne. A híd irányából jajveszékelést hall, Sanyi megijed, talán ezért fut előre. A hídnál a vízben lát valakit. Mindentől fél, csak a víztől nem. Ledobja kabátját, sálját, cipőjét és beugrik a jeges vízbe. Amilyen gyorsan csak tud, kiúszik a partra. Kabátját a nőre borítja. Telefonál Incének, akinek szíve persze újra hevesen dobog, bedobja a két embert a kocsiba és kórházba hajt. Ince kezében mindig biztosan állnak a dolgok, kocsijában most pedig két hajléktalanlelkű didergett.

Sanyi másnap meglátogatta a nőt. - Tudja, azt hittem, tényleg ezt akarom – a nő érezte, ha valakivel, akkor Sanyival őszinte lehet. Sanyi széket fogott és ott időzött. Jött az orvos, jött a két ember csendjébe. Megvizsgálja a nőt, kérdez, beszélget.

- Doktor úr, magán felemás zokni van!– mosolyog a nő. A doktor megnézi maga is. – Jó, hogy észrevette! Ez jó jel! Ha nem csak magával foglalatoskodik, hanem kifelé is figyel, akkor maga nem lesz újra öngyilkos.

Jolival évente többször meglátogatják a nőt és kisfiát, megnézik, mire van szükségük. A nőt, akinek hála, elkezdett beszélgetni feleségével. A jég mintha kicserélte volna. Nem csak a nőt mentette meg, magát is.

A jeges víz jó frissítő lett Sanyinak, hogy ő is észrevegye a felemás zoknit.

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.03.31. 21:38 kui

Vissza! című rovat: szavak mai jelentése

 D i v a t

Melyik kor divatjáról beszéljünk? Válasszunk egyet. Az ókori férfi selyemköpenyek eleganciáját, a középkori harisnyahordás változatos színekben, változatos anyagban való fejlődéstörténetét vizsgáljuk? A kosztümtörténetbe rágjuk bele magunkat vagy érdekfeszítőbb lenne a sztriptíz művészete? Végül is a mai divatra szavazok, erről mindannyiunknak van egy jó véleménye. Trendek fogalmazzák meg hitvallásukat, mint a „Mutasd meg esernyődet, megmondom ki vagy.”

A mai fashionvilág leghordottabb darabja az álarc. Aki komolyan veszi a farsangot, álarcot húz. Mai divatszokásaink között lapozgatva nem a klasszikus álarchúzásra gondolok, hanem az alárc mögé bújásra. Mai divat, igen. Nem hisz nekem? Mert nem látható darab vagy, mert nincs mindig farsang? De hát a tanga bugyi sem látható utcai darab, mégis mekkora komplex szettként kapható, többnyire szexis-provokatív választéka van. A legtöbb mai nő el sem tudja képzelni napi öltözködési rítusát tanga bugyi nélkül. Az álarc olyan, mint a tanga. Hordjuk, de nem kívül.

Ahány civilizáció, annyi torz álarc, a jó szellemet megidézni, a rosszat elűzni. Tetszenek az ókori görögök. Színészeik a komédiákban kettős  álarcot viseltek, úgy mint kedves-mérges. A színész a helyzetnek megfelelő álarcát mutatta a közönség felé. Erre való az álarc, ezért hordjuk, hogy saját komédiánkban embertársunk felé mutassuk aktuális arcunkat. Álarc az aktuális arc. Van egy otthonra, ahol senki nem lát, van egy az utcára, ahol sok ismeretlen lát, és van még egy, ez a legdíszesebb, a templomi, ahol Isten lát és azok, akik isteninek mondják magukat. A héten a templomban egy ilyen isteni embertárs mellett ültem, megszólított. „Kérsz cukorkát?” Igent mondtam. Mentolos volt, majd szétmarta a számat. Isteni embertárs folytatta: „Véletlenül ittam egy kávét, gyorsan beveszek egyet, nehogy érződjön!” A többi isteni embertárs oktatás szerint kerülte a kávét, mert az egészségtelen. Így hát cukorkát kellett bevennie, mert véletlenül ivott egy kávét. Ön mit gondol? Tudna véletlenül kávézni? Ha kávézom, tudok róla, az biztos! Esküszöm mindenkinek, soha egyetlen kávé sem repült be a számba véletlenül! Ekkor láttam meg rajta, hogy az otthoni álarcát magán felejtette. Lehet, hogy komédiára készült, nem templomba? Szegény embertárs! Már értem, miért oly torz fejű!

Remélem, kiszúrták, mekkora baromságot mondtam azzal, hogy Isten a templomban lát, hisz ezért kell a speckó tökéletes templomi álarc. Önnek igaza van! Tévedtem. Torz fejű kettős kötésű álarcos templomi isteni embertársam elfelejt valamit. Isten nem csak a templomban lát. Lát engem otthon is. Lát engem az utcán is. Látja a gondolataimat is. Látja a szívemet is. Látja az indítékaimat is. Lát belül és lát kívül. Mindig és mindenhol. Ő Isten.

Isteni embertársam otthon harmonikusan összehangolt lakásméretben egybefüggő koszban él. Hála a speckó álarcnak, a templomban kifogástalan omlású öltönyben és pazar csillogású taposatlan cipőben léphet fel. Isten nem csak a templomban lát. Lát engem otthon is. Lát engem az utcán is. Látja a gondolataimat is. Látja a szívemet is. Látja az indítékaimat is. Lát belül és lát kívül. Mindig és mindenhol. Ő Isten.

A jó hír az, hogy álarc nélkül elveszítjük aktuális arcunkat, de megtaláljuk az igazit.

Igazak leszünk.

Álarc nélkül felismerjük ellenségeinket, de felismerjük barátainkat is.

Döntöttem, többé nem járok álarcosbálba!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.03.21. 12:42 kui

Vissza! című rovat: szavak mai jelentése

Amikor kiborulsz…

Most nem arra gondolok, amikor a szatyrom elszakad a zebrán és mindenki látja, viszem haza a tampont és a mosogatószert, mert én a kézkímélőset szeretem. Néha jól megpakolom a nejlon- vagy papírtáskámat és kifejezett rémálmom, hogy a zebrán átkelő emberkupac pont közepén leszakad az amúgy is feszülő táskafül és kiborul a háztartásomba szánt kis magánéletem. Szóval van egy ilyen rémálmom. Azonban jelen szószedetben arra keresünk választ, milyen az, amikor nem kívül, hanem belül szakad el valami. Először azt hittem, hogy -bárkinek, akit érdekel, vagy úgy tesz, mintha érdekelné-  beszélhetek arról, hogy: ki vagyok borulva! Aztán rájöttem, mily könnyű visszaélni aktuális gyengeségemmel. Micsoda sebeket lehet szerezni akkor, ha kimutatom szenvedésem, kimutatom sebezhetőségem!

A társadalom nevel, akkor is, ha észre sem vesszük. Ebben a társadalomban nem szabad láttatni, ha leszakad a lélek füle. Jól van ez így? Igen, jól!

Először is, néha ki kell borulni! Ekkor keressük igazán megoldásainkat és meg is találjuk. Talán feszült létállapothoz hasonlíthatjuk, amikor a betegség nyilvánvalóvá tesz egy gyulladást, hogy meggyógyíthassa azt. Ezért kell néha kiborulni. Ezért érdemes.

A kiborulás sokkal több, mint a nyávogás. A nyágovással csak sebeinket nyalogatjuk. Az nem hoz megoldást. Nem hoz gyógyulást.

Tudták, hogy a kiborulásban is lehet fejlődni? Például ma már nem iszom ilyenkor alkoholt. Például ma már nem tart hetekig. Inkább napokig. Van, amikor másnapra eltűnnek azok a felhők.

A kiborulás mindig erősebbé tesz. Olyan ez, amikor az utamba kerül egy mára nem tervezett alagút.  Végén a fény! Hihetetlen, de feledteti az alagút hosszú sötétjét. Úgy tűnik, semmi értelme az egésznek, de a végén rádöbbensz: végig mentél rajta! Nem vesztél el benne.  Kibírtad. Így tesz a kiborulás egyre erősebbé. Az alagútban töltött napokból nyert erő és tanulság életem legféltettebb kincsei. Sajnos vagy nem sajnos, ilyenkor a gázpedál beragad. Figyelmeztetés a zsírozásra. Az alagútnapok lassítanak minket. Gondolkodásra intenek. Ilyenkor mondom ki magamról mindazt, amit soha nem mertem volna kimondani. A fulladozó oxigénhez jut és mi fontosabb az oxigénnél akkor, amikor nem kapsz levegőt?

Tehát a kiborulás nem szégyen. Szégyellje magát az, aki hazudok. Mert aki azt mondja, ő mindig erős és még soha nem szakadt le a lélekfüle, az hazudik.

Az alagútnapok fájdalma magas hozamot ígérő biztos befektetés a jövőre.

Társadalom, köszönöm! Lásd csak bennem azt, aki erős. Köszönöm, hogy nem kell látnia senkinek sebezhetőségem. Elég, ha csak az lát, aki így is szeret.

Lassan megértem, hogy nem az az igazi rémálom, amikor a zebrán leszakad a fül. Az az igazi rémálom, ha egy ember nem mer kiborulni, mert nem mer a sötétben szenvedve tanulni.

Hölgyem, Uram? Van Önnél zsebkendő? Sírjon bátran. Tudja, megéri!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.03.13. 20:13 kui

Vissza! című rovat: szavak mai jelentése

Soppingolás

Ez a szó bármilyen hülyén néz ki így leírva, valljuk meg magunknak, nem szorul magyarázatra. A soppingolás szükségtelen vásárlást jelent. A vásárlás nem szükségtelen, de azzá tehetjük.

Költözéskor persze kiderül, mennyi minden képes szükségtelenné válni számunkra idő közben. Mennyi minden veszít első értékéből! Aztán később költözéskor csak akadály az életünkben. Meg akarunk szabadulni tőle! A soppingolás tehát az ember maga.

Először megszerzünk, aztán megvetünk. Ez kérem már hatalmi kérdés! Megszerezni és elvetni! Először a szerzés hajt minket, aztán a kukába vetett hit: van hová dobni a szemetet.  Hisz azért szerzünk, hogy később nérói gyönyörben megvessük és higgyük:  Pótolható!

Tudják, kezdem magam óva inteni. Eddig azt hittem, hogy a soppingolás elvetendő. Tévedtem. Ma már tudom, hogy van, ami soppingolható és van, ami nem.

Élelmiszert érdemes soppingolni, még kocsit is, hiszen eleve gyors cserére gyártják manapság a személyautókat. Soppingoljunk radírt, mert nagy segítség lehet például egy jóképű padtársnak és bevágódhatunk nála. A radírtól való szabadulás csupa nyereséggé válhat, ha tanárunknak van rá gyors szüksége. Soha nem fogja elfelejteni, hogy a te táskádban lapult egy ártatlan radírka és a világ legtermészetesebb mosolyával ajándékozod számára, miközben szemedben csillan egy speciális fény, miszerint hátha könnyebben végzed be nála a következő halálos zh-t.  Soppingoljunk kesztyűt, hisz egy télre sokaknak több is van belőle, úgymond fogyócikk és, ha elveszítjük, hátha az találja meg, akinek egy pár sincs. Szóval én nem mondom senkinek, hogy NE SOPPINGOLJ! Nem! Csak azt mondom, hogy bármit NE SOPPINGOLJ!

Ne soppingolj állatot, ne soppingolj társat, gyereket. Egyszerűen azért, mert egyik sem kukába való. Őket az különbözteti meg a radírtól, kocsitól és élelmiszertől, hogy amikor veszít első értékéből és szükségtelenné válik számunkra, amikor csak akadály az életünkben, gondoljunk arra, jó, hogy van hová dobni a szemetet, de állat, társ, gyerek: nem kukába való.

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.03.13. 20:10 kui

Vissza! című rovat: szavak mai jelentése

Remény

Ha választhatnék Voltaire lenne a keresztapám, Ady a szomszédom, George Washington a tanárom, Gandhi a lelkészem és Széchenyi a barátom. Ha választhatnék. 

Azonban csak remélhetek. Oh, remény! De mit reméljek? Hogy valamelyikőjük feltámad és minden szépen összerendeződik? Pont úgy, ahogy én szeretném? Mert bármennyire is remélem, itt és most Széchenyi nem lehet a barátom és legnagyobb sajnálatomra Gandhi sem lehet a lelki tanítóm. De akkor nincs remény?

Nem lehetek biztos abban, hogy a dolgok pontosan úgy fognak összerendeződni, ahogy akarom, sőt, ahogy remélem. A remény annak bizonyossága, hogy a dolgok pontosan úgy fognak összerendeződni, ahogy nekem a legjobb. Az ember azonban sokszor nem tudja, vagy nem tudja előre, hogy neki mi a legjobb. Mi tehát a remény? Cél vagy célbaérés? Választanunk kell!

Jó házasságot reméltem magamnak, de a válás mérföldkövéig sodródtunk. Nagyon rossz volt ott. Nem ezt reméltem. De aztán tovább reméltünk, javítottunk magunkon, tisztultunk. Ma boldogok vagyunk együtt és tovább boldogulva remélünk ezen az úton.

A remény: akarás. Egy emberfeletti mindennapos vállalkozás! Nem, nem azért emberfeletti, mert fel akarom támasztani Voltaire-t. Pedig micsoda beszélgetés lenne az a társalgás királyával!

A remény bátor akarás, egy határozott döntés, mert belemegyek az ismeretlenbe, és felkészülök arra, hogy jó szívvel elfogadjam, szabad akarattal felvállaljam a dolgok végkimenetelét. Ezért tud csak a bátor remélni. Ott lapul mindenki életében, de mily könnyű elmenni mellette! Azért könnyű elmenni mellette, mert remélni vakon nem lehet. Vak remény az, amikor azt hiszem, hogy csak egyféle kimenetele lehet ügyemnek. Ha pedig pontosan nem úgy alakul, ahogy én akarom  -ez a hamis remény-, akkor az szokott történni, hogy az ember összeomlik, vagyis feladja. Nem kell feladni a reményt, ha nem az történik, amire vágyok. Hisz a remény képesség egy olyan hitre, mellyel remélhetem minden ember legfontosabbikát, hogy a dolgok összerendeződnek nem úgy, ahogy akarom, hanem ahogy nekem a legjobb!

A remény tehát a célbaérés felé vezető út, ahol lépésről lépésre hasznosak lehetünk. Megvalósul legtitkosabb vágyunk: célba ér életünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.03.07. 08:40 kui

Hagyma! Kolbász! Kenyér!

Az év legmelegebb napja van. Az ég kékje is megkopott, a fent ma összeér a földdel. 

Három fiú, mintha rokonok lennének. Együtt lihegik a hőséget, arról nem is szólva, hogy ma nem csak szombat, de ünnepnap is van. Esküvő készül. A zsákutcában forró csend. Mintha semmi nem történne.

- Hé, neked nem kell boltba menned Rózsikának? – szisszen fel Putyi.

- Jaj, de! Már odaadta a bevásárló cetlit! – borult ki Mákos.

- Muti! – kérte el Putyi. Vaníliás pudingpor, tej, nedvszívó betét – a cetli tartalma.  

- Mi az a nedvszívó betét?

- Nem tudom, én is kérdeztem! Majd a boltban megmondják! - a nap heve már fel is szívta őket.

Elszámoltak Rózsikával és leültek a háza előtti míves padra. A pad többet ér, mint a háza, mondogatja mindig Mákos anyukája. Népművész fia faragta anyukának ajándékba, de a három muskétás használja. Egyetlen feltétele van: Rózsikát nem lehet nénizni! Hiába múlt el hetven. Ha valaki véletlenül lenénizi, el kell viselnie krákogó férfihangját: „ Engem ne nénizzen senki, elég az öregség magába’!”

Szóval a három muskétás, Oszi, Putyi és Mákos csendben bámulják a szemközti kisházat. Ott lakik Mákos. A zsákutcás utolsó házban nagy a zsibongás. Menyasszony jelenik meg az ajtóban:  - Mákos, azonnal gyere átöltözni! –ordít gondterhelten. De alig hallani kérését a zúgástól. Egy ismeretlen autó jelenik meg, amolyan hajóméret. Csillogó hajú férfi száll ki belőle és addig megy, míg átad valamit a menyasszonynak, aki elájul, bele az ismeretlen karjába. Az egyetlen barátnő Juditka feltűnik, átveszi az ájultat. A hirtelen csendet a férfi kopogós cipője oldja, de mielőtt elkapnák a grabancát, csikorgó tolatásban távozik a zsákutcából.

 A fiúk a míves padról mozizzák az egészet,  - Holnap mesélsz! –ígértetik meg Mákossal.

- Gyuszi lemondta az esküvőt. Anya sírt és káromkodott. Szisszenni se mertem. - meséli Mákos kimerülve.

- Megtudtad mi történt?  - tér rá Putyi a lényegre.

- Csak ma reggel tudtam kihúzni Juditkából. Gyuszi gyáván meghátrált. Még sem akar nősülni.

 

Putyi, Oszi és Mákos, ha csak tehetik, együtt vannak, tíz évesek. Sok problémát megoldottak már együtt. Egyszer télen hógolyóztak, tudják a míves padnál, amikor is látták, hogy a sarkon egy nőről lekapják táskáját. A nő sikított ijedtében és berohant a zsákutcába, mert látta a hógolyózó alakokat. A zsákutca ugyanis jól ki van világítva, mint egy sportcsarnok. Rózsika fia intézte, hogy anyuka nehogy elessen. Rózsika szerint mindent elintéz, csak látogatni ne kelljen.

Hát így esett, hogy a nő berohant a zsákutcába segítségért, de mikor látta, hogy Putyiék csak gyerekek, hát, a hóba hullt és sírva fakadt.  Más sem kellett Putyinak, aki szerette a hadviselést: ráparancsolt a másik kettőre és máris a tettes után eredtek.  El is kapták a fiút, aki nem rég járta ki az általánost. Hú, de büszkék voltak magukra! Még a helyi tévé is bemutatta őket. Gyuszi volt a riporter. Mákoséknál adták a riportot. Ekkor jöttek össze: Gyuszi és Mákos anyukája.

Putyi ítéletet hirdet: Gyáva féreg!

- Na, de mi van, ha most nincs igazad? – dobja be óvatosan Oszi a közösbe.

- Már megint kezded? – Putyi mérgelődik, mert Oszi szíve aranyból van mindig.

- Mi van, ha tényleg fél és nem mer megnősülni? - folytatja Oszi.  Nem gyáva, csak fél. Nem tudom mi a különbség, de majd megkérdezem hittanórán.

- Engem nem érdekel a hittanórád! –Mákos elszántan bólogat maga elé. Én ennek utána fogok járni! Ha jöttök, ha nem!

- Jó! Járjunk utána Gyuszinak! – mondja Putyi és a különös vibrálás már ott is van a levegőben. Most az történik, ami ilyenkor szokott: jobb kéz középre és csattan a kiáltás: Hagyma! Kolbász! Kenyér!

Mindhárman utálják ugyanis az édességet. Szüleik nem is cibálják őket holmi cukrászdába, hanem hetente egyszer valamelyikőjük vendégül látja a többit hagymás-kolbászos kenyérre: Putyi, Oszi és Mákos kedvencére.

Amúgy nem nehéz megtalálni Gyuszit, mert minden este híreket olvas a helyi tévében. Szombat óta sem Juditka, sem Mákos a tévét nem meri még bekapcsolni sem. Eleget hallgatták anya siránkozását, aki annyit káromkodott, hogy Mákos fülét mintha már kaparná a csúnya szó.

Egyszer, de csak egyetlen egyszer Gyuszi elvitte magával Mákost bevásárolni. Előtte hazaugrottak Gyuszihoz. Mákos emlékszik egy sárga házra.

Így másnap kerékpárral átmentek a városon, azonban nem találták meg a házat. Az utcát sem. Mákos tudta, jó környéken járnak, valahol a közelben vannak. Mégsem találták meg az ismerős utcában az ismerős házat. A gyermeki expedíció sikertelennek bizonyult, de ebben a korban az ember még nem fárad el oly könnyen.

A gyermek még megy, egészen addig, amíg nem talál. A gyermek még bízik, ezért tovább keres. A felnőtt inkább feladja, nehogy újabb kudarc érje. Inkább válunk, mint változtatunk. A felnőtt a „csak ismerőst” barátnak mondja. De nem kell idő a barátságnak? Ismerőshöz férjhez menni?

Expedíció a házasságba, mely kísérlet marad csupán, de egy gyermeki expedíció? Na, kérem, az nem vallhat kudarcot!

Valami mást kell kitalálniuk, így rövid tanácskozás után újra indulnak, mert tudja Kedves Olvasó, tíz évesen az ember még tovább megy, tovább keres.  Tanítás után ebéd nélkül, hogy időt nyerjenek, indulnak Gyuszihoz a tévébe. De jóelőtte Mákossal százszor begyakorolják a mondatot: „ Kérjen bocsánatot anyától!”

Ha Mákos hangja nem volt elég szigorú, újra kellett mondania: „Kérjen bocsánatot anyától!”

- Ne ilyen gyáván! – szólt Putyi  jóérzékű rendezői hangsúlyban.

- Nem vagyok gyáva, csak félek – fésülte érzelmeit Mákos.

Az első, akivel találkoznak a portás, mert ma mindenhová portáson át vezet az út. Putyi a legmagasabb közülük, de ő is alig éri fel a bejárati ablakot. Mákos és Oszi körbefonják hadvezérüket, ők azok akik bár nem beszélnek, de szemükkel tanácsolnak. Csakhamar kiderül, hogy ilyen, hogy Gyuszi, ilyen nincs!

A tévésbemondógyuszi! – hadarja Putyi, aki gyűlöli a bonyolítást.

Portás úr nem érti. Oszi súg, hogy bár Nevenincs a Gyuszi, de van rajta sál. Van, amikor kettő is! A sál meggyőzte a portást, aki már telefonált is.

Jön! - csak ennyit mondott.

A perces várakozás soknak tűnt, mindhárman féltek. Nem gyávák, de féltek.

A lift csilingelt, amikor egy sárga sál feltűnt. Ahogy közeledett, látták, hogy ez Gyuszi, tényleg a Gyuszi.  A száznyolcvanhárom centis férfi jött, mint egy Góliát.

- Hát ti? Mit kerestek itt? – döbbent hangja mintha eldöntötte volna a menetet.

Pár másodperc és Putyi megszólalt, de csak azért, mert két szempár pontosan ezt követelte tőle és mondta: Azért jöttünk, mert Mákos mondani szeretne valamit!

- Hm, grmm. Kérjen bocsánatot anyától! – hangja remegett. 

A másik két szempár nem helyeselte ezt a hozzáállást, még egyszer meg kellett próbálnia.

- Kérjen     bocsánatot   anyától! – és a két szempár helyeslően bólintott.

Gyuszi ekkor már nem akart velük kiabálni. Mindent megértett. Az épülettel szembeni parkba hívta a bátor expedíció tagjait. Elmesélte saját történetét, hogy félt. Annyira félt, hogy egy barátját küldte el azon a különös szombati ünnepnapon. Gyáva voltam és féltem is – vallotta. Ezért maradt el az esküvő. Ne gondoljátok, hogy ezt annyiban hagyom! El fogok menni és bocsánatot fogok kérni. Csak ma még nem tudok. De ezt nem mondjátok el senkinek, ugye? – kérlel csendben egy szelíd Góliát.

 A három fiú hazáig csendben ballagott. Talán kezdik érteni, mi is történt szombaton.

Hittanórán eszükbe jut, el sem tudnák felejteni, hogy tudakozódni valójuk van. Putyi kezdi, mert ki más kezdené és belevág a közepébe. Beszél Mákos anyukájáról, aki csak sírt és káromkodott. Aztán Oszi is bekapcsolódott, elmondta, hogy Gyuszi gyáva, félős és szomorú is volt a szombat miatt. Most kinek van igaza? – tudakolták a fő kérdést mindahányan.

Péter bácsi szerint az életben nem csak bocsánatot kérünk, hanem meg is bocsátunk. A félelem még nem gyávaság. Ha félsz, félsz és csak félsz, akkor nem lesz erőd bocsánatot kérni, sem bocsánatot adni. Így lesz belőled gyáva ember. A gyávaság egy jellemvonás, a félelem pedig egy érzés, amin lehet változtatni és jó vége lesz. Péter bácsi kezdte magát beleélni, fejénél is nagyobb bajuszát peckelve a mini hittanórán –hogy izgalmát leplezze, székén billegve-  tanítványai lelkére kötötte: Segítsetek Gyuszinak! Segítsetek Gyuszinak és nem lesz gyáva! Segítsetek neki, hogy anyával találkozhasson!  Ezt azért mondta, mert szerinte mi emberek nem szolgáltathatunk igazságot, hanem érvényesíthetjük az igazságot.

Szombaton – ez anya pihenőnapja- a míves pad előtti zsákutcás ház apró ajtóban négy férfi áll. Egy szelíd Góliát, akinek dárda helyett csokor izzad kezében, a beszélő szájú Putyi, az aranyszívű Oszi és minden idők legizgalmasabb expedíciójának bátor tagja Mákos.

Egy Anya jelenik meg az ajtóban, Mákos már mellé is pattan és csimpaszkodik:  Anya!  Gyuszi szeretne mondani valamit!

- Ne haragudj, kérlek! Nem te vagy a hibás -érződött, hogy nem könnyű most beszélnie.

Így esett, hogy a gyávaság tovatűnt a kis zsákutcás ajtóban, a félelem is múlt lassan, ahogy délután végre közösen lihegik a hőséget.Végül Gyuszi is beszállt a házi cukrászdába, minden hónap első hetében nála vannak a fiúk. Az asztal ekkor dugig megterítve és rajta: Hagyma, kolbász, kenyér!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.03.01. 11:52 kui

Vers

Tolerancia

az elveszett generációhoz

 

Tudom kik ők, én is az vagyok

Az elveszett generáció

Sóhajtás vagyunk.

 

Törődés, figyelés, családi kapcsolat?

Megértés, fejlődés, érzelmek illata?

Sóhajtás vagyunk.

 

Szorongás árnyában félünk

Mernénk merni, de még nem merünk

Mernénk szeretni, de még nem tudunk.

 

Ha utat mutattok, ha vezettek, mikor

Értünk hisztek is, mikor még nem hiszünk

Lehet, sóhajunk dallamra kap.

 

Céltévesztésben hánykolódva, erő nélkül

Keressük, keresünk téged, magamat

Biztos szálak nélkül lebegve torzulunk.

 

Érzelmek hínárjában mérgezve részegen

Néha merve, keresve, óhajtva

Kezemet látod kidugva.

 

Akkor légy ott, ragadd, ragadd meg árnyamat,

Míg erődbe simulva árnyaim látszanak

És ne menj el, míg tápászkodva

Keresem szemedet!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.02.27. 15:18 kui

Az élet védelmében

Függönyön át bújik a fény. Fel kell kelni. Nándit nem óra ébreszti. Minden este kilenc körül iszik három pohár vizet. Így hajnali negyed háromkor fel kel pisilni és kihúzza a sötétítőfüggönyt. Csak sötétben tud elaludni és a fény ébreszti. Pirkadat az ébresztőórája. Az óracsörgés megzavarhatja anyja részegségét. Nagyon óvatos, mert beszéd nélkül akar távozni.

Robotpontos mozdulatait végzi. Mindig benyit anyához, és akkor nyugodt, ha az álcsendben már megszokott ájult pózban találja. Teát főz magának. Nándinak mindegy milyet, csak meleg legyen.  A szomszéd mindig hoz át filtert. Így Nándi azt szereti, amit Puki hoz. Azért Puki, mert minden reggel ébredésével egy időben élettani szellőztetést végez, amolyan férfiasat: mintha trombitát fújna, süvöltő hangot ereszt, mely pengeti az ágy rugóit. Kölcsönös megállapodás ez. Mivel Puki egyedül él, életjelet ad magáról naponta!

 

Nándi elindul, mielőtt anya ébred kómájából. Szakács lesz belőle, ami pedig a vágyat illeti, gyűjt egy gitárra. Görög istennek érzi magát, mikor osztálytársa szobájában kézbe veszi és pengeti. Ekkor minden rossz elmúlik. Amikor Nanu gitározva énekel, nem dadog. Értik ezt? Nándi biztosan tudja, ez nem mesterséges béke.

Anyja békéje nem ilyen. Őt az üvegek altatják el, őt az üvegek halkítják el. Őt az üvegek bénítják el. Na, ez már mesterséges béke! Nándi mindig kérte, „ne igyál!”. Ez a mondat lett áléletük vérkeringése. Ha kérte, ha szabályszegően kimondta, anya annál inkább ivott. Tehát nem mondja, Nándi kitörölte emlékezetéből is ezt a mondatot. Azt hitte, ilyen a családi funkcionalitás. Így ő hallgatott, nem beszélt és remélte, ez sem mesterséges béke.

Annyi mindent elfogadott már! Mintha száz élete volna. Tudta, minden nap gyakorolnia kell az elfogadást, egyébként életének nincs értelme. Elfogadni a körülményeket, ahogy vannak. Elfogadni az embereket, ahogy vannak és elfogadni magát. Mindig visszatért erre a nem éppen hízelgő kiindulópontra.

Több mint egy éve gyűjt gitárra, hetente száz forintot félretesz. Mindegy, milyen áron. A malacperselyt Ella varrta vastag szövetből, egy bőrcsíkkal lehet masnizni. Ezért Nándi Ellának adósa. Egy szerenáddal. Nándin nem múlik, szerenádozik ő bárkinek, csak legyen mivel!

 

Bugyellárisát szobájában dugdossa, ahova anya be nem léphet. Eleinte félős gondossággal hetente új helyet keresett erszénybe dugdosott vágyának. Végül elhitte, anya ezt nem veheti el, anya ezt nem lophatja el tőle. Ezért mindig pénteken ugyan oda dugta.

Késő téli gyanútlan délután Nándi egy újabb százassal kezében egyetlen szekrényében kinyitja legdrágább alsó fiókját, kinyitná a ládikát is, de az szét van verve, üresen néz Nándi szemébe. Berohan anya folyton sötét szobájába, fel akarja ébreszteni, de nem tudja. A függönyt letépi, hogy lásson. Anya szokásos pózban a földön tekeredik, mint a kígyó. Kezében két literes vodkás üveg majdnem üresen. Nándi ekkor tudta, a mámoros köd elnyelte gitárját. Kirohan és az üres erszénnyel jön vissza. Ezt is elvetted? – és anya arcába nyomja. Aztán csak a csendet hallja. Beszéd nélkül, ahogy mindig, ő és anya.

Csak a feneketlen elfogadás? - tűnik át agyán. Igen, beszéd nélkül rúgja a mámoros tetemet, könnyei szanaszét hevernek. Mellette a polc is megremeg, anyára taszítja.

 

Puki a látható biztonság. A szomszéd csitítva lefogja a torz gyermeket. Már a mentősök is pakolnak, a sarkon túl hallatszik szirénájuk.

A kihallgató szobában Nándi körül mindenhol emberek. Kíváncsiak, csak kérdeznek. A dossziés-olvasószemüveges nő az elhelyezésről kérdez, a rendőr a péntek délutánról kérdez. Csak egy valaki nem kérdez, egy férfi, pólóján Nándi olvassa: Anonim Alkoholisták. Alatta háromszögben: szolgálat, egység, felépülés.

Ezen a péntek délutánon csak Puki válaszol. Ma Puki a száj. Annyira szépen beszélt!

Elmondta, hogy Nándi szakács akar lenni, mert szerinte, ahol főznek, ott együtt is esznek. Elmondta, hogy Nanunál tanul gitározni, mert a gitár beszél helyette és ekkor minden rossz elmúlik. Nándi csak ezt akarta. Ki akart költözni az életéből és ez persze neki sem sikerült. Segítenek neki gyűjteni a jövőre?

Nándi Pukival távozott és mindig is a gitár beszélt helyette.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.02.13. 12:48 kui

A pad

 

A pad nem csak egy pad, hanem egy hely, ahol két ember beszélget.

Nem csak egymásra találnak, hanem inkább magukra.

A padon az események nem pörögnek, csak történnek.

Egy hely, ahol látszólag nem történik semmi.

 Mégis mindent megváltoztat.

 

 Filip megjött, mármint haza. Soha nem mondja - Sziasztok, itthon vagyok!, csak ennyit – Sziasztok, megjöttem! Mindig csak megjön. Aztán igyekszik távozni, de nincs mindig hova mennie. Nem baj, mindig kitalál valamit. Szobájába megy, enni is ott szokott, egyedül, már megszokta. Sőt, az egyik szekrény fiókjának hátsó részében édességboltot rendezett magának, itt dugdossa gondosan a csokit, kekszet a fiók hátuljába. Nem akarja, hogy szülei meglássák, olyan lányosnak tűnik az egész. De így kényelmes. Nem kell leugrani-belopózni a konyhába.

 

Ha baj van vagy bajban érzi magát, azonnal bringára ül. Ez a tárgy jelenti számára a menekülést valahová. Nagyon szeret száguldani, sietni. Középiskolásként van ideje néha délután bringára szállni. A város szélén lakik, így könnyen kijut a kirándulóhelyekre.

Ma délután senki nem volt otthon, Filip alig hitte. Szülei közös irodában dolgoznak a lakás közelében. Valamelyikőjük mindig otthon matat, csak nem egy időben.  Együtt dolgoznak, együtt laknak, együtt magányosak abban a lakásban.

Holnap dolgozat, nincs türelme a könyv felett ülni. Az új tavaszi nap még nem igazán meleg, de fénye az van. A fiú érzi, a fény az, amire vágyik. 

Egy pad mellett a földön ülve kuporog a bringa mellett, próbálja életre kelteni. A dombon lejőve, felgyorsulva is pedálozott, próbált tekerni.  Tekerd a pedált! - ordította.

Valami kilazult vagy mi, mert nem érezte irányíthatónak lába alatt a tárgyat. Még soha nem kényszerítette lassításra biciklije. Sok minden és sok mindenki igen, de biciklije soha.

A focipályán egy lány fut, nem túl gyorsan, de fut. A fiú érzi, a lány felé kell sandítania, mert néha látótávolságon belül két ember vonzza egymást, amikor közösek szavaik, de még belül vannak. 

Azt figyeli, miért ilyen lassú ez a lány, szerinte futni csak gyorsan élvezet. Messziről is látni, pofákat vág, grimaszol a fájdalomtól, láthatóan nem élvezi a kényszermegállást.

Filip elkészült a javítással, de mielőtt elindul, próbatekerést kell végeznie, hát keresztbe szeli a futópályát egyik padtól a másikig. 

- Baj van?  - kérdezi  Filip.

- Nem tudom, még soha nem görcsölt be a lábam. - válaszolt a lány meggörnyedve.

- Nekem ma a bringám görcsölt be. Nálam már nincs gond, remélem nálad se.

- Nem, kösz. Lassan múlik a fájdalom. Csak sajnos ma nem tudom kifutni magam - és már be is fejeződött a rögtönzött vészhelyzet találka.

 

A fiú hazament és azon gondolkodott, miért nincs kedve tovább tekerni. A nap még nem melegít, de fénylik, pont erre van szüksége. Fél óra sem volt, hogy szabadon repdeshetett. Miért érzi, hogy elég, hogy haza megy inkább tanulni? Ezen gondolkodott és arra jutott, kielégült. Sikerélménye van.

Sikerült egyedül sebességet varázsolnia társába. Néha így gondolt a biciklijére. Nem túl drága, közepes minőségű, de mindig számíthat rá. Arra jutott magában rendezkedve, hogy a biciklije az egyetlen valami az életében, ami nem hagyja cserben.

Jól van, ma bedöglött, de akkor is! Sikerült egyedül megjavítania! Ez a sikerélmény annyira feldobta, hogy újra kimondta, persze csak magában: Jó csapat vagyunk! Még senkinek nem árulta el, hogy ezt a biciklit érzi igazi társának.

A fiúkkal szoktak beszélgetni lányokról, tőlük gyakran hallja a szót: kielégülés. Nem merte bevallani, hogy ez a szó nem a szexet vagy a lányokat juttatja először eszébe. Valami teljesen mást. Néha azt érzi, fáj a lelke vagy mije, hiányzik valami fontos. Nem csak a biciklit kell néha megjavítani, neki is javításra van szüksége. De erről nem mer senkivel beszélni. Biztos akadna valaki, akivel lehetne, de még nem merte kiválasztani, nem merte megkeresni azt a valakit.

Egyedül Muci néni nem magányos otthon. Hetente egyszer jön takarítani. Sok minden furcsa Muci néniben. Olyan vidáman dolgozik, olyan magától értetődően. Meg szokta kérdezni, hogy vagy kisfiam? Mintha még a válasz is érdekelné.  Közben mosolyog, de mintha kívül-belül mosolyogna.

 

Egyre gyakrabban sütött a nap, a föld kezdett felszáradni. Örült ennek, mert unta már a sok sarat magán is, társán is. Nagy körét megtéve hazafelé tartva elhúz egy lány mellett. Talán a múltkori görcsös lány? - gondolja. Hátranéz és tényleg, lassít, mert kíváncsi erre a lányra.

- Szia! –leszólítja az idegent.

- Szia! - válaszolt a kipirult lány. Na végre, ma sikerült kifutni magam!

Ez a magától érthetőség gyönyörű,  ilyesmit érzett Filip, mert bujdosó szavai még mindig belül érnek.

- Ennyire fontos neked? – érdeklődik tovább.

- Ennyire! Neked nem fontos a biciklizés?

- De fontos!

Egymás nevét sem tudják, nem is akarják. Érzik, találtak valamit.

 

Vasárnap reggel volt, nyolc óra után röviddel. Filip megjelent a focipálya környékén. Messziről lát egy alakot pont azon a padon, ahol a görcsös-vörös lány lába lerobbant. Egyre közelebb ért a pályához. Ő az! Nem zavarom, gondolta és eltűnt a tájban.

 

Jól érezte magát. Még szaga volt a télnek ezen a korai vasárnapon, de a tavasz már megígérte magát. A reggelt mozgással akarta kezdeni, mert anyja megkérte, hogy délelőtt takarítsa ki a garázst. Sok türelmet igénylő munka, sok tárgyat kell kipakolni-bepakolni, nem szeret takarítani, de tudta, bringázás után  több türelme lesz hozzá.

Visszafelé még mindig ott ült a lány. Talán oda megy hozzá, csak köszönni. Még ennek a gondolatától sem félt. Ezt sem tudta megmagyarázni magának, de biztos volt abban, hogy a lány is javításra vágyik, ahogy ő maga. Észre sem vette és máris ezerrel pedálozott a padhoz.

 

- Hát te mit keresel itt? - kérdezi a lány.

- Már végeztem, lenyomtam a távomat. Te nem futsz? Úgy látom nem vagy beöltözve.

- Nem, ma nem, csak egyedül akartam lenni.

- Akkor nem zavarlak.

- Nem zavarsz, végül is. Mond, te hány éves vagy?

- Gimnáziumba járok, harmadikos vagyok. -felelte Filip.

- Én negyedik után rontottam el mindent. – hangzott csöndesen.

- Mit rontottál el? Miért? Te hány éves vagy? - Filip kíváncsi lett.

- 21, de kétszáznak érzem magam.

- Nem is látszik rajtad.

- Melyik? A 21 vagy a 200?

- Egyik se! Mit jelent, hogy negyedikben rontottál el mindent?

- Érettségi után nem tudtam, mi akarok lenni. De egyáltalán nem. Elkezdtem egy főiskolát, abbahagytam. Elkezdtem egy másikat, ezt csinálom most, de semmi érzékem hozzá. Szerintem ezt is abba fogom hagyni. Azt látom vizsgaidőszakban a tanárok szemében: Ez meg mit keres itt? Biztos igazuk van, mert egyszerűen ez a főiskola csak egy kétségbeesett próbálkozás. Nem több. Ma már tudom. De csak ennyit tudok, semmivel sem többet. 

- Szeretsz tanulni? -   okoskodik a fiú.

- Már nem. Inkább olvasni szeretek. Túl sokat tanultam, túl kevés eredménnyel. Azt hiszem, nem tudok tanulni. Tanulni is tanulni kell.

- Ja, ja! -vág közbe Filip, ilyeneket hallok én is a suliban. Szóóóóval, nem zavarlak, egyedül akarsz lenni, nem felejtettem ám el, amit mondtál!

- Akkor hazudtam! Otthon nem akarok lenni, nem egyedül!

- Én sem szeretek otthon lenni. Tudod, kit bírok legjobban otthon? Muci nénit. Hetente egyszer nálunk takarít. Amikor megkérdezi, hogy vagyok, abbahagyja amit csinál, rám néz, nem értem. Nem azért kap fizetést, hogy észrevegyen engem vagy udvarias legyen. Ha soha észre sem vesz, akkor is megkapja a pénzét. A szüleim nem szokták csak úgy megkérdezni, hogy na, mi újság? Csak szokásos dolgokat kérdeznek: van pénzed?, mikor is lesz a szülői?, miért nem húzod ki magad?

- Megkérdezi, hogy vagy és figyel rád és ezért semmit nem kap? Azt hiszem, ezt hívják önzetlenségnek. Fúú, te megizzadtál! Azonnal haza kell menned, mert megfázol! – a lány így rendezi a fiút.

- Jó, de az előbb azt mondtad, hazudtál nekem. Még senki nem vallotta be, amikor hazudott nekem.

- Hát persze. De ennél tovább még sosem jutottam! – mintha ez lenne a lány korai ars poeticája,  tovább ücsörgött a napfényes hidegben. Mit keresek én itt? – mérgelődött tovább. Szeretett magában lenni, de nem kényszerből.  A Balatonon egy barátnőcske meghívta őt is egy hétvégére. Vacsorától hajnali négyig sztendápozott és mindenki dőlt a röhögéstől. Az agya csak úgy beállt a folyamatos poénokra. Középiskolában folyamatosan tudott beszélni, ha kellett a gyufaszálról is. Ezért írta rá egyik osztálytársa a ballagós ajándék fényképére, hogy „a kis Cicerónak.” Tetszetős név. A kis Ciceró! Ha lenne egy, csak egy kívánsága! Azt kérné, hogy újra benne legyen a kis Ciceró.  Ez a magány itt a padon kényszerből elszenvedett.  Most is, ahogy mindig a gimnázium óta, félt és várt. Valamire. Valami javulásra.  

 

- Kérdezhetek valamit? - kezdi Filip máskor. Mit jelent, hogy kifutod magad?

- Mondtam ilyet? Ja, tényleg. Hát azt, hogy tele vagyok feszültséggel, azt hiszem, nem vagyok nyugodt. Minden reggel hatkor felébredek, mindegy mikor aludtam el és este órákig tart, míg elalszom. Azt hiszem, nem vagyok jó helyen és nem tudom, hogyan változtassak ezen. Otthon mindent megkapok, vagy majdnem mindent, nem hibáztatom a szüleimet. Bár néha egy ölelés jól jönne. Hétvégén iszunk, mert azt hittem ettől kicsit meg fogok nyugodni. De nem. Szóval nem akarom azért várni a hétvégét, hogy igyak, inkább kifutom magam. Az előbbit szégyenlem, a másikat nem.

- Én lopni szoktam. Élelmiszert.

- Minek? Nem tűnsz éhező gyereknek!

- Még senkinek nem mertem ezt elmondani. Vannak mások a suliban, akik nem tudnak a büfében vásárolni. Nekik adom, megkértem őket, ne mondják el, hogy tőlem van.

- Miért lopsz, hisz egyáltalán nem vagy rászorulva?

- Nem tudom még.

Ekkor Filip telefonja csörgött. Pedálon akrobatizálva, ahogy szokta, repülve távozott.

 

Egy régi osztálytársa hívta vendégségbe valami előadásra. Sajnálatára jó volt az időpont. Igent mondott, kíváncsisága hajtotta. Olyan helyre hívták, ami soha eszébe sem jutott, valami bibliaórára Mózesről. Hallotta már ezt a híres nevet, de semmit nem tudott róla. Mózes, néha előfordul tévében, rádióban, valami régi celeb.  Filip annyit kért, hogy ugye az előadás nem lesz unalmas, mert az unalom megbocsáthatatlan. Ezt nagyon komolyan vette!

Szerda este volt, hátul leültek.

 

Esténként mindig hozzányúl édességboltjához. Az előadásos estén viszont nem. Már nem is emlékszik, mikor történt ez meg utoljára. Nyugodt volt, hisz az esti csokiadag ma nem kellett.

 

A lány mint mindig, most is szomorú. A fiú csak mondta, mondta. A névtelen lány társaságában úgy érezte, bármit elmondhat, soha nem fogja megbánni. Ez az érzés a boldogsághoz hasonlított.

 

Egy mondatra most is emlékszem. -meséli Filip a soha nem képzelt estéről. Ezt mondta az a férfi: A szeretet rendkívül találékony. Te gondoltál már arra, hogy a szeretet találékony? Találékony szeretet. Te hallottál már ilyet?  Szeretethiány, szeretetpuszi, szeretetkapcsolat, ilyenek vannak. De hogy találékony! Ja, a másik, amin most is csodálkozom, hogy a szeretet szorgalmas.

- Megszemélyesíííítééés! - szólt a lány türelmetlenül.

- De akkor is! Nem érzed, hogy ez milyen jó? Te miben hiszel? Hiszel egyáltalán valamiben?

- Kezdődik! - morog a lány.

- Mi kezdődik?

- Az őszinteségi roham.

- Na mi van félsz? A szavaktól is félsz? – Filip nem fogta vissza magát, bármit kérdezhet, nem fogja megbánni.

- Most hogy mondod! Lehet. Valami idézetet találtam: „Ki magához nem jó, mást sem szerethet. „

- Lehet, hogy neked az a bajod, hogy magadat sem szereted!

- Okos gimnazista! Tudod, mikor ezt olvastam, a beszélgetéseink jutottak eszembe. Nem tudom hogy van ez, de amióta itt a padon merek beszélni, biztos nem rosszabb, csak jobb. És amikor olvastam, hogy ki magához nem jó, mást sem szerethet, valami olyasmit éreztem, mintha hangosan nekem mondta volna valaki. Nem hallucináltam, ne mosolyogj! Csak így éreztem. Szóval a szónak, ha kimondod, ereje van itt belül. Mintha részeddé válna.  – tagolta őszintén a lány.

- Az előadásról még valami maradt meg, folytatja Filip: A próbák alkalmak. Szerinted ez mit jelent? Azóta se megy ki a fejemből ez a két szó:  Próbák alkalmak.

- A próbák alkalmak. - ismétli a lány. Valamilyen alkalom a próba. Mire alkalom? Mi lehet próba? Lehet próba, hogy utálok otthon lenni? Próba, hogy a szüleim folyton veszekednek? És ekkor a remegéstől valami zizeg belül? Próba, hogy félek minden kihívástól? Hogy nem tudom, hogyan változtassak? Ez alkalom a változtatásra? Változtatnom kell? Változnom kell? Nekem? – felbőszülve elcsattant a bizonytalan definíció.  

 

Sanyi bá -a biológia tanár- felfigyelt Filipre, benne magára. Nem tudom, tudják-e, a másik iránti figyelem néha úgy működik, mint az akaratlan megfigyelés. Zoom-olni lehet vele. Azt is észre vesszük, amit nem akarunk. Így történt, hogy Sanyi bá bizony bezoommolta a pillanatot, amikor egyik szünetben Filip zsebbe tuszkolta a csokikat: a kiselsős szemében a beteljesült boldogságtudat. Ezt ismerem, gondolta Sanyi bá, itt valami készül! Magához kérette tanítványát.  

 

- Tanár úr, miben segíthetek? -kérdezte Filip.

- Mi volt az a nagy zacskó a kezedben ott reggel? Megtudhatnám?

 

És tessék, ott van rajta az az izé mosoly ! - ami  Filipet mindig földbe döngöli. Kész, elalélt a lelke. ( Tudod, az a mosoly! Az a mindent feledtető ember-mosoly. Amitől Muci néni Muci nénis  és Sanyi bá Sanyi bás.  Amitől azt érzed, hogy „most mindent bevallok, kérem!” vagy „Soha többet nem csinálok rosszat, ígérem!”. Ami a teljes bizalmat elindítja benned. Az a mosoly, ami nem csak egy hangulat, sokkal több! Egy állapot!)

 

Szóval Filip mindent elmesélt, hogy a felnőttek mennyire hülyék, mennyire könnyen lehet nekik hazudni. Várta, hogy tanára megvédi a mundér becsületét. De nem. Ő nem egy hegyibeszédes típus, de elmesélt egy történetet. Nem másét, a magáét.

„Kisiskolás koromban elváltak a szüleim. Anyámnál laktam, aki egyre sikeresebb festőművész lett és valami férfival, később kiderült, a menedzserével sokat utazott. Kiállításai voltak külföldön, egyre többet volt távol. Én meg egyre többet egyedül, persze valaki mindig vigyázott rám. Anyám egyszerűen elrabolt apám mellől, aki soha nem hagyott magamra. Amikor elvitt, út közben rosszul lettem, emlékszem lehánytam a kocsi kárpitját. Nagyon mérges volt anyám, tudod, szag, folt a hibátlan kárpiton. Össze voltam zavarodva. Egyszer anyámnak a kertben, mert vett egy mézeskalács házat, ajándékot készítettem születésnapjára. Teljes titokban ástam egy gödröt. Két méter hosszút, fél méter mélyet.  Ezt ajándékoztam anyámnak a születésnapjára. Virágcsokorral a kezében vezettem oda. Komisz gyerek voltam.”

Filip – folytatta Sanyi bá- van egy ötletem, szeretném, ha nem utasítanád vissza. Van egy ismerősöm, nyugdíjas főiskolai tanár. Szeretsz olvasni, jól tudom? Ha meglátod, elájulsz, mekkora könyvtára van és mindet el is olvasta! Egész életében tanított, nem rég ment nyugdíjba és nem tudja megszokni a magányt. Elvesztette a családját, egyedül maradt. Lehet, hogy tudna segíteni a továbbtanulásban is. Ha szeretnél valakivel beszélgetni, látogasd meg bátran! 

 

Filip megígérte, gondolkodik az ajánlaton.

- De holnap kínálj ám meg engem is a csokidból, elvégre miattad mondtam le az ebédet a barátnőmmel! – kiáltotta vigyorogva Sanyi bá és elment.

 

A taná-rúr, mert így nevezték -Filip és a lány- egy nagy asztal köré ültette őket. Majdnem középen egy váza. Az asztalt nem csak ők foglalták el, hanem egy macska is. Kényes kedve szerint sétált a régi faasztalon, a vázát mindig kikerülve és leugrott a másik oldalon. Senkit nem zavart.

Mindig megtisztulva hagyták el a könyves szobát. Hétköznapjaik terhével, besötétedett gondolataikkal érkeztek. De mindig másként távoztak. Itt megtanulták letenni bajaikat. Mintha semmi nem terhelné őket. Mintha szárnyaik nőttek volna. A világ kivirult, mindegy milyen évszak volt. Már nem az akadályaikkal voltak elfoglalva. Sejtették, nem csak problémák vannak, hanem megoldások is.

 

Filip vidéken tanult tovább, keveset volt otthon. Egyszer kapott egy rövid újságíró ösztöndíjat Zürichbe. Egy találkozóra rohant át a pályaudvaron keresztül, amikor magyar szavakat hallott.  Egy előtte haladó lány telefonált. Nagyon megörült, teljesen meglepődött, már két hónapja egy magyar szót sem hallott.

Ő volt az! Az a lány! A tágas fedett vonatcsarnokban nem volt nehéz padot találni. A lány egy segélyszervezet képviselőjeként tanulmányúton van Zürichben, az ország világhírű és sikeres kábítószer fogyasztás megelőzésével foglalkozó rendszerét tanulmányozza. Igen, ott hagyta azt az iskolát is és szociális munkásnak állt.

 

- Emlékszel? -szólalt meg Filip a padon-  amikor a taná-rúr egy Dániel nevű fickóról beszélt? Még ma is emlékszem a történetre. Elhurcolták fogolyként egy nagy birodalomba. Nem elégedetlenkedett, pedig valami menő család fia volt és mégiscsak fogoly. Megtanulta a birodalom idegen nyelvét, sőt fogolyként is jól élt. Soha nem felejtem, amit taná-rúr mondott: Ne kábuljunk el nagy tervektől. Nem nagyokat kell álmodni, de álmodni kell!  Hát ne tudd meg, azóta hány embernek mondtam már el ezt a két mondatot!

- Én sokat foglalkozom gyerekekkel, akik bajban vannak. Sok történetet tudnék mesélni -folytatja a lány.

- Jó lenne írni a te történeteidről is- teszi meg ajánlatát a fiú.

A lány csendben elővesz egy cetlit, átadja Filipnek.  Rajta egy név és telefonszám. Filip nehezen érti. Nem annyira a cetlinek örül. A lány arcán végre ott virít az a mosoly. Tudják, ami nem egy külső kósza jókedv, inkább valami belső öröm. Amit nem lehet felvenni és letenni. Ami vagy van. Vagy nincs. Hát igen, ők Mosolyország lakói: tanárok, takarítónők, diákok. Ők azok, akik nem csak félni tudnak, hanem bízni is. Akiknek nem csak csontvázuk van, hanem lélekgerincük is. Akiknek nem csak bajaik vannak, hanem megoldásaik is. Nem csak hibáik, de tanulságaik is.

Ők azok, akiknek elhisszük, hogy a remény Mosolyországban  nem szégyenít meg!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2013.02.13. 12:44 kui

Etikett

Csomó rossz hír összesűrűsödve, ez történt tegnap, a massza húzott, én meg süllyedtem. Egész délelőtt egy kis előadást, inkább megosztást csiszolgattam, aminek megtartására lehetőséget kaptam. Téma a lelki fejlődés. Lett volna. Csörgött a telefonom, a beszélgetésben kiderült, egy nálam sokkal rangosabb hölgy venné át tőlem ezt a lehetőséget. Kérdés, átengedem-e az időpontot. Persze, miért ne engedném?  Elkeseredtem. Azt hittem, legalább ez a munka maradt meg számomra. Elkeseredtem, mert ezt szeretem csinálni. Jó volt egész délelőtt rendezni, csiszolni a gondolatokat. Végülis ezt is elvették tőlem. Ezt gondoltam. Ezt éreztem.

Sötét percek jöttek, csak járkáltam fel és alá a szobában. Régen tomboltam és eltéptem volna a jegyzeteimet és csak azon járt volna az eszem, mennyire utálom azt a férfit, aki felhívott és etikettszerűen a képmutatás tökéletességével bocsánatot kért a zavarásért és felkért, lépjek már ki a képből.

Kérdő mosollyal az arcomon járkálva keseregtem. Azért van különbség, nem? Meg akartam érteni, miért nem jön össze semmi. Tényleg semmit nem téptem össze, ahogy ilyenkor szoktam.

Nem azért, mert engem az etikett annyira érdekel!

Talán elfogadtam, hogy nem értem, ami velem történik.

Ez az elfogadás csak egy szalmaszál, de ez is eredmény!

Kérdezhetik, miért eredmény a „csak egy szalmaszál”. Azért, mert nem tomboltam, de még arra is megesküdhetek Önöknek, hogy némi béke volt bennem.

Nem sokkal később hazajött a férjem, ő sem keresett aznap egy vasat sem. Munkáit jól megoldja, de tudják hogy van az, nem mindig sikerül mindent megoldani.

Már annyian megénekelték sok élet főcímzenéjeként azt, hogy nincs reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember. Ezt Önök is ismerik, nem? Hadd piszkáljam ezt tovább, ha már a kis megosztásszerű előadásocskámat nem lehet.

Reménytelen helyzetben reményvesztetten ellenállni, de felfelé kapálózni. De fel!

Ezt éltem át tegnap.

Hazudjanak a gyávák! Elárulom Önöknek, hogy reményvesztettnek éreztem magam, de irányt változtattam, felfelé kapálóztam hülyén.

És pont ez a lényeg. Erre a gyávák nem képesek.

Ők azok, akik kivárják az áramlatot, ami kapálózás nélkül az etikett elegáns szabályai szerint repíti őket tovább, tovább, s tovább. Ők az élősködők.

Valamit azért megértettem: túléltem.

Felhívtam egy nemakárkit, akit úgy ismerek, nem kell neki magyarázkodni, meg fog érteni.

Nem azért fog megérteni, mert ő egy zseni és más mint a többi.

Ő tudja, mit jelent sötét percekben kapálózni fel.

 

 

Sírtunk. Mert ilyenkor a legjobb, hogy együtt sírhatunk. De tudják nem önsajnálattól és az úgynevezett sikeres emberek iránti gyűlölettől eltorzult pofával sírtunk.

Szépek voltunk, mosollyal az arcunkon sírtunk.

De még más is történt tegnap. Este elmentem férjemmel anyámhoz 66. születésnapjára.

Húsz éve nem beszélgettünk egymással. Nem ment ez nekünk.

Beszéltünk hetente többször is, de nem beszélgettünk. ( Felsőbb Erőm áldja meg a mobil feltalálóját! )

Nyugodtan hibáztathatnak bennünket, de felesleges. Néha a távolság az egyetlen mód a békére.

Ott, anyámnál este órákat ültünk egymás mellett és csak beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk.

Végre mesélhettem, csak mesélhettem, mesélhettem. Az anyámnak.

Épp tegnap találtam egy kis történetet, amit a szülinapjára szánt kártyába beleírtam, hadd mondjam el Önöknek is.

„ Olyannak kell lennünk, mint az a csiga, aki egy hideg februári napon elkezdett felmászni az almafára. Amint araszolgatott felfelé, egy kis kukac kidugta fejét a fakéreg egyik repedésén és ezt mondta: „Csak az erődet pazarolod. Nincs odafent egyetlen alma sem.” A csiga tovább mászva ezt mondta: „Most nincs, de mire odaérek, majd lesz!”

Vajon mit válaszolnék a kérdésre, mi a siker?

Projektekben, forintban, gyerekben mérjem?

Mi a fene az a siker?

 

Egy telefonhívás, melyben merek sírni.

Annyi keserűség, avagy húsz év után beszélgetés anyámmal, amibe bizalommal merek belevágni.

Egy szalmaszál.

Ma.

Siker.

 

Szólj hozzá!


2012.03.04. 20:41 kui

Ön nyert!

„Óriási magyar siker született az Ohio állambeli Columbusban, Szabó Melinda nyert az Arnold Classicon, a világ egyik legnagyobb fitness- és testépítőversenyén.

Szabó február 29-én repült el az Egyesült Államokba, a fitnesz kategória elődöntői másnap, csütörtökön kezdődtek. A magyar sportoló - aki tavaly kiérdemelte a világ legeredményesebb fitneszversenyzője címet - az esélyesek közé tartozott, a 12 fős döntőbe jutott, és nyert is.

Szabó Melinda 21 éves, Budapesten él, a Testnevelési Egyetemen tanul rekreációszervezést. Négyéves kora óta sportol, a ritmikus sportgimnasztika és a szertorna után jött a fitness. Edzői Jávor Annamária és Jávor István, példaképe Béres Alexandra. A hét minden napján edz, átlagosan három órán át fejleszti az állóképességét, és konditermezik, gépeken dolgozik.

A fitneszgyakorlatban 90 másodperc alatt 12 kötelező elemet kell bemutatni, melyek négy csoportra oszlanak: lazasági, gimnasztikai, akrobatikai és erőelemek.

A hozzáértők szerint [1] Szabónak - aki világbajnok juniorként, felnőttként, most Arnold Classic-győztes - az amatőr mezőny már nem kihívás, valószínűleg váltani fog a profik közé, ahol jó menedzseléssel szép jövő előtt áll.”

( Index, 2012. március 4. )

 

Mindig nagyon tudok örülni az ilyesféle híreknek.

Hisz hírértéke a győzelem, magyar győzelem.

 

Nekünk embereknek jól áll a győzelem.

Még akkor is, ha olykor  nem tudunk vele mit kezdeni vagy nem tudjuk értékelni.

Mi emberek szeretünk győzni és valljuk be őszintén: legjobb a sajátunk!

 

Ha megkérdezem csak úgy : mit választ? Győzelem vagy vereség?

A győzelmet választjuk. Igaz?

Mi is versenyzők vagyunk, a világ legnagyobb versenyére bizony beneveztünk!

Helyszín: az életünk.

Valójában van valami, ami mindannyiunkban közös.

Beneveztünk az élet csodás versenyére. Itt vagyunk.

Beneveztünk, mert esélyesek vagyunk: saját versenyünk, saját életünk nagy esélyesei mi vagyunk.

 

Elődöntős benevezéseinket soha nem feledjük.

Megpróbálkozunk külfölddel, házassággal, kapcsolatokkal, diplomával, önéletrajzzal, célokkal, munkával, tanfolyamokkal.

Sokszor vesztettünk és éreztük, nem jutunk tovább.

Aztán kezdjük újra. Minden nap.

Néha azonban tovább jutunk, döntősök leszünk. Néha versenyt is nyerünk.

 

Mi kell a győzelemhez?

 

Először is be kell nevezni a versenyre.

Hitet kell tennem saját esélyem mellett.

Csak azé a győzelem, aki hisz benne!

Minden napi edzésre van szükség, ahogy a cikkben is olvastuk.

Minden nap tennem kell magamért, edzettségemért: teszek magamért!

Helyettem senki nem szerezheti meg a győzelmet, melyhez három dolog kell: én, én és én.

Ön, Ön és Ön.

 

Olvastuk, magyar győztesünk előtt jó menedzseléssel szép jövő áll. Kell a jó menedzsment.

Egyedül nem megy.

Mi sem vagyunk egyedül. Soha nem vagyunk egyedül.

Az ember mindennapi harcaiban van Valaki, aki jól, nagyon jól menedzseli életünk.

Van, akinek Ő az Alkotó, Van, akinek Ő a Nagy Segítő, van akinek Ő a Sors, van akinek Ő a Felsőbb Erő.

 

Van, akinek Ő a legjobb Igaz Menedzser.

Kérem, ne feledje: van, aki menedzseli az Ön életét és győzelemre viheti minden nap.

Igen, beneveztünk, mert esélyesek vagyunk: saját versenyünk, saját életünk nagy esélyesei mi vagyunk.

 

Boldog, békés 24 órát kívánok!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2012.02.21. 17:28 kui

Érezd jól magad!

Tartsd a gyeplőt! avagy  Érezd jól magad!

 

Biztos Önök is úgy vannak ezzel, mint én.

Jó párszor hallották már, nem?

… hogy hát, nem lehet tudni…

 

Lehet tudni, hogy

 

            mit hoz a sors?

            mit hoznak a választások?

a házasságom működni fog?

ki lesz a gyerekből?

fog esni az eső?

 

Vagy nem? 

Ki tudja …

Az egész csak egy hazárdjáték. Jobb, mint az orosz rulett!

Én is ezt hittem. Sokáig.

 

A bizonytalanságnak, az elhatározás-képtelenségnek még a gondolata is keserű.

Gyűlölöm a bizonytalanságot, akarom tudni, mit szükséges tudnom.

Szeretem tudni, mit nem kell tudnom.

 

Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok,

       bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok,

              és bölcsességet, hogy  felismerjem a kettő közti különbséget.

 

Lehet megélni napjainkat úgy, mint egy rozoga csónak a bús tenger kíméletlen hullámai közt.

Hánykolódva, részegen.

A csónaknak semmi fölött nincs uralma.

 

Igen, sokáig elhittem ezt.

Nem is éreztem jól magam.

 

Tudják, mire vágytam leginkább?

Egyszerűen JÓL, igen, J Ó L  akartam érezni magam.

Józan-jól.

Őszintén vágytam erre.

Őszintén akartam.

 

Nagyon nehéz ám kis csónakban kíméletlen hullámok közt evezni.

És hinni, hogy van, ahol nincsenek hullámok.

Nagyon nehéz ám az embernek szembefordulni önmagával!

De egyszer már józan-jól akartam érezni magam.

Ehhez pedig ki kell innen evezni.

Megragadtam csónakom képzeletbeli gyeplőjét.

Én akartam irányítani!

Gyűlöltem már azokat a kiszámíthatatlan hullámokat.

Folyton ellepték csónakom.

 

Először is gyakoroltam, mert nem sikerült könnyedén.

 

( Ne higgye el az „akarom, nekem jár” reklámokat! )

 

Aztán tovább gyakoroltam.

Nem csak tegnap, ma is gyakoroltam.

Aztán már hittel gyakoroltam.

Hittel és egyre mélyebb békével gyakoroltam.

 

Addig gyakoroltam, míg békém nagyobb lett, mint hullámaim.

 

Persze, van az úgy, hogy újra ellepnek minket.

Akkor tovább gyakorlok, mert minden nap tovább juthatok.

 

Józan-jól élni minden nap lehet.

Minden nap gyakorolhatok.

Minden nap az enyém lehet.

 

Ma már nem kell hánykolódva, részegen, mert jobb józan-jól, józanul.

 

Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok,

       bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok,

              és bölcsességet, hogy  felismerjem a kettő közti különbséget.

 

Köszönöm, ma jól vagyok!

 

 

 

Szólj hozzá!


2012.02.15. 11:34 kui

A vad és a kan

A vad és a kan

 

                                                        Férjemnek ajánlom

 

 

Ella fickándozik a homokozóban. Az ő kezében mindennek szárnya van. És mindennek van keze, amivel hadonásznia kell. Ő maga az egyszemélyes veszekedés.

Oszkár is a homokozóban időzik, valahol a szélén. Alig lehet észrevenni.

Talán most tanulja, hogy a nőkkel óvatosan kell bánni, egyébként megbánja.

Ella talált egy száraz, lapos békatetemet. Ezt is megröptette, szétrázta, de egy óvatlan pillanatban ropinak nézte. Közben tanácskérésként Oszkárra sandított.

A fiú valahol a sarokban megérezte, hogy baj van, hisz a levegőben hirtelen szélcsend lett. Felnézett:  Ella ropizott.

Oszkár még mindig óvatosan, két lábon egyensúlyozva, biztos ami biztos, berogyasztott  térdekkel, igazi hősként közelített Ellához. Közelebbről akarta szemügyre venni, mi az időjárás változás oka. Érezte, a tornádó bármikor újra kitörhet.

Tornádó! Dehogyis! Ella széles mosollyal békát fogyasztott. Ez azért jó, mert végre nem mozgott semmije rágóizmain kívül.

Anya a padon olvasott. Kedvenc újságját fogta, már az is valami, hogy idáig eljutott: kezében tartja! A tegnapról félbehagyott cikket kikereste magának. Talán most! Talán most  végig olvashatja! Hát, ez az álom nem teljesült: Ella ropizott.

Anya felpattant, de mire kiáltott, Oszkár már ott volt. 

Mire odaért, Miss Cunami kivette szájából a tetemet.

Nem tudom, Oszkár hogy csinálta! – gondolkodott magában.

Most kérdezzem meg tőle?

Ember! Négy éves!

Ella nagy lett. Szereti a palacsintát. Annyira, hogy szerinte középen kell kezdeni.

Miért? – kérdezi Oszkár a férje.

Miért? – pimaszkodik Ella: Mert csak így lehet eldönteni, mi van benne!

Legközelebb kezd az elején, jó? – kéri Oszkár udvariasan.

Jó! – válaszol Ella.

Mindketten tudják, ez egy alig teljesíthető ígéret.

Igen, jól gondolják, Hölgyeim és Uraim!

Ezek ketten még mindig szeretik egymást.

Végül is, ez az Örök Szerelem.

Definíció? Íme: A férfi ugyanazt a nőt szereti és a nő ugyanazt a férfit szereti, akitől azt várják, hogy szeretve legyenek. 

Ha akarják, használják ki az Örök Szerelem előnyét, elvégre együtt Minden Könnyebb!

Higyjék el, megéri!

555121_553406108027528_947386266_n (1).jpg 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2012.02.14. 15:28 kui

Fogadj el! avagy Fogadd el!

Fogadj el!  avagy  Fogadd el!

 

Nem eszi meg a barnarizst! Egyszerűen nem eszi meg. Pedig finom, én csináltam – mondta anyuka.

 

A fia épp most ment a lábashoz, gondolta benéz a  konyhába, meleg ételt keresett és ott volt a  sárgás barnarizs. (Anyuka kurkumás-gyömbéres picuri kis fűszerezésével. Ez nem lehet  rossz! )

 

De a fiú nem akarja!  Nem akarja, nem szereti.

 

Anya nem szól semmit, magában dohog : Ilyen nincs!

Pedig van, hisz a fiú már felment szobájába.

 

Meg kell enni ezt a rohadt rizst, mert egészséges! Nem érted? Egészséges! – gondolta magában anyuka. Arcán lefagyott a cica-hangsúly. Az a bizonyos hangsúly, ahogy állítólag elfogadóan kérlel: Nézd, barnarizst főztem neked, egészséges!

 

A konyhaasztal nincs megterítve, a székek üresen állnak, pontosan elhelyezve az étkező asztal körül, minden olyan pompás! Még sincs rajta se rizs, nincs körülötte senki.

 

Mindenről ez a rohadt rizs tehet! – gondolta anyuka cica-hangsúlyú fagyos mosolyával.

 

Minden oly nagyon színes. Van, aki ezért él, van, aki belehal.

Ön hová tartozik?

 

Mi van, ha 

isteni a barnarizs, de nekem jó a fehér is?

 

Mi van, ha       

                        a mákos tészta jobb, mint a sajtos?

 

 

Gondoltak már úgy a szeretetre, hogy az egy cenzúrált kívánságlista?

Ha van fehér rizs, a fiú egy jót ehetett volna.

Ha van fehér rizs, lehet, hogy egyszer ráun, és kipróbálja a barnát is.

Lehet? Lehet!

 

Emberség minden, ami az emberség határain belül variálható.

Akkor építsük fel a kerítést és élvezzük a választást!

 

Aztán lesz mit rakni az asztalra és lesz kivel élvezni a lakomát!

Ámen!

 

 

Szólj hozzá!


2012.01.20. 17:59 kui

Padlóra fel!

Fogj padlót!

 

Most lehet, hogy kiröhögnek, de életem legnagyobb felfedezése, amikor véletlenül összefutottam magammal. Nagyon rossz volt. Mégis ajánlom mindenkinek, ha megengedik, legalább egyszer az életben.

 

Hasznos.

Vagyis először durva, de később hasznos is lehet.

De, ha meg sem próbálják, nem fogják tudni eldönteni, milyen.

 

Kösz, most már jobb! Tényleg jobban vagyok!  Azt hiszem, kezdem kiheverni.

 

Ez a véletlen találkozás kb. tíz évvel ezelőtt történt, amikor is padlót fogtam. Mindenki tudja, hogy ez az olcsó kifejezés mit jelent, de tudják, mit gondolok? Hát azt, hogy még sem tudják!

 

Mindannyian félünk összeomlani, félünk a padlótól! Pedig padlót fogni jó!

Én hiszek a padlóban!

 

Mielőtt azt hiszik, hogy végleg összeomlottam, szólok, hogy itt vagyok, semmi bajom!

 

Szóval ámokfutottam. Nem az M1-esen, hanem saját életem útjain. Menekültem otthonról, menekültem a főiskoláról, amit elkezdtem, de nem fejeztem be, belemenekültem szeszélyes kapcsolatokba, szervezetembe menekítettem mai is divatos tudatmódosító szert, végül ki akartam menekülni a házasságomból is.

Hát, nem éppen éreztem jól magam. Elmenekültem, kimenekültem, belemenekültem.

 

Csak hogy én magam erről nem tudtam. Pedig tudhattam volna. Amikor a székem negyedik lábát is kész voltam kirúgni magam alól, vagyis amikor már  a házasságom sem ért számomra többet egy rakás szemétnél, akkor éreztem, nincs erőm. Elfogytam.  EKKOR vettem észre, hogy nem vagyok sehol, csak a padlón. Ekkor vettem észre, hogy ennek SEMMI ÉRTELME.

 

Mindannyian félünk összeomlani, félünk a padlótól! Pedig padlót fogni jó!

Én hiszek a padlóban!

 

Tudják, engem a padló mentett meg. Érezték már, hogy ott legbelül történik valami? 

És ekkor nem akartam tovább menekülni, jó volt ott a padlón. Jó volt megállni, jó volt feladni.

 

Gyakran ismételjük, hogy „Soha ne add fel”, tudják az a „nevörgiváp”, na az!

Tudják mit? Ne haragudjanak meg rám, de én meg azt mondom: Add fel!  Padlóra fel!

 

Mert az a legjobb az életben, ha jól csinálsz valamit. De ehhez : Padlóra fel! Igen!

Mert az a legjobb az életben, ha tudsz korrigálni, ha meg tudsz állni, ha kell!

Mert az a legjobb az életben, ha tudsz sebességet váltani!

Ehhez kell a padló mély és magányos csendje.

 

Szóval jól jött az a bizonyos saját találkozásom. Jól jött a padló.

 

Azóta elvégeztem egy fősulit, a férjem a legjobb fej a világon szerintem, azóta van otthonom, nem használok tudatmódosító szereket, és messziről elkerülöm azokat a rohadt szeszélyes kapcsolatokat is. 

 

És különben is mindjárt itt a tavasz és a Föld nevű bolygón elkészült az Őrült szív című film is Jeff Bridges-szel a főszerepben!

Ne hagyjátok ki, mert élni jó!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2012.01.18. 14:05 kui

Versek prózában

Mi van?

 

Mi van, ha valamit  szeretsz csinálni, de még nincs gyakorlatod benne?

Mi van, ha félsz, hogy kinevetnek?

Mi van, ha nem fog sikerülni?

Mégsem számít, hogy félsz.

 

Nem tudod nem csinálni!

Örömet keresel, sikerélményt !

Én is keresem.

 

Az igazság az, hogy mégis megpróbálod, mert nem az fáj,

hogy nem sikerül legelőször,

hanem az fáj, hogy meg sem próbálod.

 

Férjhez mentem. Ez egy jó kezdet, de el lehet rontani,

mi is elrontottuk, én is elrontottam, mert nem tudtuk,

Hogyan kell.

Volt szép ruha, meg vendégsereg. Volt félresikerült leves.

Szóval a szokásos. Aztán jött az egész, tudod, a szokásos! :

a „nem tudok ezzel mit kezdeni” bekezdések.

Elmúlt az első pár év.  - Egyre jobb lett.-

 

Nem, barátom, nem így lett !

Nem lett egyre jobb, rosszabb !

Bár ezt nem akartuk észre venni.

Aztán a szokásos: munkahelyi szerelem.

A szokásos:  kifulladt!

 

Mi van, ha valamit  szeretsz csinálni, de még nincs gyakorlatod benne?

Mi van, ha félsz, hogy kinevetnek?

Mi van, ha nem fog sikerülni?

Mégsem számít, hogy félsz.

A férj szeretett, én is szerettem, de nem tudtuk, hogyan kell Szeretni Egymást.

És féltünk, nem fog sikerülni.

Nem titkos a „hogy a francba sikerült nektek?”

Kellett hozzá egy kanapé.

Na, na, nem arra!

Kellett egy kanapé és egy szék egymással szemben.

Kellettek szavak, őszinték és a könnyek. Őszintén.

Az „újra együtt” könnyek.

A titok: szavak és könnyek: a kanapén Is meg a széken Is.

 

Az igazság az, hogy mégis megpróbálod, mert nem az fáj,

hogy nem sikerül legelőször,

hanem az fáj, hogy meg sem próbálod.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2012.01.18. 13:56 kui

Élet a halál után?

Élet a halál után ?

 

Igen, Hölgyeim és Uraim! Van!

Van, amikor úgy érzem magam, mintha meghaltam volna, máskor pedig kinőnek a lelkesedésszárnyaim.

Egyszer élet, máskor halál. Ugye, egyetértenek!

Van egy ismerősöm külföldön, egy nő. Egy évet én is ebben a külhonban éltem. Vagyis volt ismerősöm, mert már nem él. Láttam hogyan élt: gazdag országban, gazdag családban, gazdag hétköznapokban. Volt egy barátja, akinek egyetemi tanulmányait fizette, jól meg voltak, de sajnos elváltak útjaik. Aztán jött Ő, a nagy, a pénzember, A bankár. Született két gyermekük. Egy fiú és egy lány. A férfi tíz év után elhagyta a családot, elköltözött egy bankárnőhöz.

A feleség a nagy és csodás házban maradt a két gyönyörű gyermekkel.

Egyszer élet, máskor halál. Ugye, egyetértenek!

Sokszor elhiszem, engedem, hogy elhiggyem, ez és ennyi az élet: kell hozzá gyerek, kell ház, kell autó, kell nagy ház, kell nagy autó.

Ma már úgy gondolom, ennél sokkal több kell!

Nekem ma már mindez nem elég! Több kell nekem!

Erre ez a hölgy tanított meg, bár ezt nem tudhatja.

 

Miután a férje elment, elkezdett inni. De nem jött vissza a férje, ezért elkezdett többet inni. A férj a gyerekeket is magával akarta vinni, ekkor még többet ivott és gyógyszereket is szedett. Pár hónap múlva egy kijózanítóban találta magát. Onnan hazakerült, gyerekek is hazakerültek, de a férj nem került haza. Megint alkohol, megint gyógyszer. Nem sok, mindig csak egy kicsi. Így ment ez évekig.

Egyszer élet, máskor halál. Ugye, egyetértenek!

Aztán egy járókelő a helyi templom előtt találta meg a feleséget a szép kocsijában, amilyen nekem soha nem lesz. Ült a kormánynál, de a szíve már meghalt. A szíve már korábban is haldoklott, nem csak ott a templom előtt a kormánynál.

Igen, köszönöm, kezdem tanulni: egyszer élet, máskor halál, de az élet mindig több, mint a halál. Nem tudtam, hogy nem tudom.

Én magam vajon haldoklok vagy élek? Nekem vajon fontosabb az élet a halálnál? Jobb, ha ezt még egyszer átgondolom. Ez a nő éltében haldoklott, pedig van élet a halál után.

Van egy ismerősöm, aki szokott látogatásokat tenni a kórházban, a pszichiátrián. Azt mondta, szívesen megy oda, mert ott vannak a normálisak. Akiket ott látogat, akarnak változni, vissza akarnak térni az életbe. De „kint” mi van? –kérdez ismerősöm. Kint sokszor csak az őrült, nem normális ego lázadása keresi áldozatait – mondja.

 Na, Olvasó, mennem kell. Főznöm kell a férjemnek ebédet. Nem tudom, de nem is akarom  elhívni egy puccos helyre, de úgy főzöm, ahogy ő szereti.

Tényleg rohannom kell, mert még fel kell hívnom egy fiatal ismerősömet, már rég hallottam a hangját. Keresi társát, keresi megélhetési forrását, keresi helyét egy olyan bolygón, ahol össze szoktuk téveszteni az életet a halállal.

Tényleg rohanok, mert szeretnék még sütni egy gyors kalácsot, amivel megkínálhatok egy hölgyet, nem rég műtötték, nem igen tud lábra állni.  Múltkor mondta: Pont jókor jössz, elegem van mindenből. Akkor vitt kalácsom nem ízlett neki, de jól esett a kandalló mellett egymás társasága, majdnem elfogyott a rosszul sikerült kalács is. Tegnap valami kis történetet küldtem egy barátomnak e-mail-en. Azt mondta, pont jókor jött, mert úgy érzi, most legszívesebben feladná.

Néha beszagol mindannyiunkhoz a halál.

Ismerjük mindannyian ezeket a látogatásokat, nem?

Ismerjük az ízét, ismerjük a testi-lelki fáradság, fájdalom mindennapokban előforduló „elegem van” nyögéseit.  Újra és újra beköszöntenek.

Aztán mindig jön valami: „pont jókor küldted”.

Mindig jön valaki : „pont jókor”.

Ők a „pont jókor emberek”.

Jókor tudnak lenni jó helyen.  Ettől ki is nő az a bizonyos lelkesedésszárnyuk.

Ne nevessen kedves Olvasó, van ilyen. Azért vagyok benne biztos, mert néhányszor én is átéltem, nekem is kinőttek.

Szóval, tényleg, komolyan! Van élet a halál után.

Ugye, Önnek is kell az a Sokkal Több ?

Jó szárnyalást mindenkinek!

 

 

Szólj hozzá!


süti beállítások módosítása