Huszonnégy Órás Napló

Csomó rossz hír összesűrűsödve, ez történt tegnap, a massza húzott, én meg süllyedtem. Egész délelőtt egy kis előadást, inkább megosztást csiszolgattam, aminek megtartására lehetőséget kaptam. Téma a lelki fejlődés. Lett volna. Csörgött a telefonom, a beszélgetésben kiderült, egy nálam sokkal rangosabb hölgy venné át tőlem ezt a lehetőséget. Kérdés, átengedem-e az időpontot. Persze, miért ne engedném?  Elkeseredtem. Azt hittem, legalább ez a munka maradt meg számomra. Elkeseredtem, mert ezt szeretem csinálni. Jó volt egész délelőtt rendezni, csiszolni a gondolatokat. Végülis ezt is elvették tőlem. Ezt gondoltam. Ezt éreztem.

Sötét percek jöttek, csak járkáltam fel és alá a szobában. Régen tomboltam és eltéptem volna a jegyzeteimet és csak azon járt volna az eszem, mennyire utálom azt a férfit, aki felhívott és etikettszerűen a képmutatás tökéletességével bocsánatot kért a zavarásért és felkért, lépjek már ki a képből.

Kérdő mosollyal az arcomon járkálva keseregtem. Azért van különbség, nem? Meg akartam érteni, miért nem jön össze semmi. Tényleg semmit nem téptem össze, ahogy ilyenkor szoktam.

Nem azért, mert engem az etikett annyira érdekel!

Talán elfogadtam, hogy nem értem, ami velem történik.

Ez az elfogadás csak egy szalmaszál, de ez is eredmény!

Kérdezhetik, miért eredmény a „csak egy szalmaszál”. Azért, mert nem tomboltam, de még arra is megesküdhetek Önöknek, hogy némi béke volt bennem.

Nem sokkal később hazajött a férjem, ő sem keresett aznap egy vasat sem. Munkáit jól megoldja, de tudják hogy van az, nem mindig sikerül mindent megoldani.

Már annyian megénekelték sok élet főcímzenéjeként azt, hogy nincs reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember. Ezt Önök is ismerik, nem? Hadd piszkáljam ezt tovább, ha már a kis megosztásszerű előadásocskámat nem lehet.

Reménytelen helyzetben reményvesztetten ellenállni, de felfelé kapálózni. De fel!

Ezt éltem át tegnap.

Hazudjanak a gyávák! Elárulom Önöknek, hogy reményvesztettnek éreztem magam, de irányt változtattam, felfelé kapálóztam hülyén.

És pont ez a lényeg. Erre a gyávák nem képesek.

Ők azok, akik kivárják az áramlatot, ami kapálózás nélkül az etikett elegáns szabályai szerint repíti őket tovább, tovább, s tovább. Ők az élősködők.

Valamit azért megértettem: túléltem.

Felhívtam egy nemakárkit, akit úgy ismerek, nem kell neki magyarázkodni, meg fog érteni.

Nem azért fog megérteni, mert ő egy zseni és más mint a többi.

Ő tudja, mit jelent sötét percekben kapálózni fel.

Sírtunk. Mert ilyenkor a legjobb, hogy együtt sírhatunk. De tudják nem önsajnálattól és az úgynevezett sikeres emberek iránti gyűlölettől eltorzult pofával sírtunk.

Szépek voltunk, mosollyal az arcunkon sírtunk.

De még más is történt tegnap. Este elmentem férjemmel anyámhoz 66. születésnapjára.

Húsz éve nem beszélgettünk egymással. Nem ment ez nekünk.

Beszéltünk hetente többször is, de nem beszélgettünk. ( Felsőbb Erőm áldja meg a mobil feltalálóját! )

Nyugodtan hibáztathatnak bennünket, de felesleges. Néha a távolság az egyetlen mód a békére.

Ott, anyámnál este órákat ültünk egymás mellett és csak beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk.

Végre mesélhettem, csak mesélhettem, mesélhettem. Az anyámnak.

Épp tegnap találtam egy kis történetet, amit a szülinapjára szánt kártyába beleírtam, hadd mondjam el Önöknek is.

„ Olyannak kell lennünk, mint az a csiga, aki egy hideg februári napon elkezdett felmászni az almafára. Amint araszolgatott felfelé, egy kis kukac kidugta fejét a fakéreg egyik repedésén és ezt mondta: „Csak az erődet pazarolod. Nincs odafent egyetlen alma sem.” A csiga tovább mászva ezt mondta: „Most nincs, de mire odaérek, majd lesz!”

Vajon mit válaszolnék a kérdésre, mi a siker?

Projektekben, forintban, gyerekben mérjem?

Mi a fene az a siker?

Egy telefonhívás, melyben merek sírni.

Annyi keserűség, avagy húsz év után beszélgetés anyámmal, amibe bizalommal merek belevágni.

Egy szalmaszál.

Ma.

Siker.