Amikor kiborulsz…
Most nem arra gondolok, amikor a szatyrom elszakad a zebrán és mindenki látja, viszem haza a tampont és a mosogatószert, mert én a kézkímélőset szeretem. Néha jól megpakolom a nejlon- vagy papírtáskámat és kifejezett rémálmom, hogy a zebrán átkelő emberkupac pont közepén leszakad az amúgy is feszülő táskafül és kiborul a háztartásomba szánt kis magánéletem. Szóval van egy ilyen rémálmom. Azonban jelen szószedetben arra keresünk választ, milyen az, amikor nem kívül, hanem belül szakad el valami. Először azt hittem, hogy -bárkinek, akit érdekel, vagy úgy tesz, mintha érdekelné- beszélhetek arról, hogy: ki vagyok borulva! Aztán rájöttem, mily könnyű visszaélni aktuális gyengeségemmel. Micsoda sebeket lehet szerezni akkor, ha kimutatom szenvedésem, kimutatom sebezhetőségem!
A társadalom nevel, akkor is, ha észre sem vesszük. Ebben a társadalomban nem szabad láttatni, ha leszakad a lélek füle. Jól van ez így? Igen, jól!
Először is, néha ki kell borulni! Ekkor keressük igazán megoldásainkat és meg is találjuk. Talán feszült létállapothoz hasonlíthatjuk, amikor a betegség nyilvánvalóvá tesz egy gyulladást, hogy meggyógyíthassa azt. Ezért kell néha kiborulni. Ezért érdemes.
A kiborulás sokkal több, mint a nyávogás. A nyágovással csak sebeinket nyalogatjuk. Az nem hoz megoldást. Nem hoz gyógyulást.
Tudták, hogy a kiborulásban is lehet fejlődni? Például ma már nem iszom ilyenkor alkoholt. Például ma már nem tart hetekig. Inkább napokig. Van, amikor másnapra eltűnnek azok a felhők.
A kiborulás mindig erősebbé tesz. Olyan ez, amikor az utamba kerül egy mára nem tervezett alagút. Végén a fény! Hihetetlen, de feledteti az alagút hosszú sötétjét. Úgy tűnik, semmi értelme az egésznek, de a végén rádöbbensz: végig mentél rajta! Nem vesztél el benne. Kibírtad. Így tesz a kiborulás egyre erősebbé. Az alagútban töltött napokból nyert erő és tanulság életem legféltettebb kincsei. Sajnos vagy nem sajnos, ilyenkor a gázpedál beragad. Figyelmeztetés a zsírozásra. Az alagútnapok lassítanak minket. Gondolkodásra intenek. Ilyenkor mondom ki magamról mindazt, amit soha nem mertem volna kimondani. A fulladozó oxigénhez jut és mi fontosabb az oxigénnél akkor, amikor nem kapsz levegőt?
Tehát a kiborulás nem szégyen. Szégyellje magát az, aki hazudok. Mert aki azt mondja, ő mindig erős és még soha nem szakadt le a lélekfüle, az hazudik.
Az alagútnapok fájdalma magas hozamot ígérő biztos befektetés a jövőre.
Társadalom, köszönöm! Lásd csak bennem azt, aki erős. Köszönöm, hogy nem kell látnia senkinek sebezhetőségem. Elég, ha csak az lát, aki így is szeret.
Lassan megértem, hogy nem az az igazi rémálom, amikor a zebrán leszakad a fül. Az az igazi rémálom, ha egy ember nem mer kiborulni, mert nem mer a sötétben szenvedve tanulni.
Hölgyem, Uram? Van Önnél zsebkendő? Sírjon bátran. Tudja, megéri!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.