Huszonnégy Órás Napló

A gyűlölet, ha felvállaljuk, elpusztítja önmagát.

Ha tagadjuk, elpusztít minket.

Gyűlölöm az embereket. Még nem mondtam ilyet, csak éreztem, hogy gyűlölöm az embereket. De jó ezt kimondani!  Nem jó mondani. De jó kimondani.

Ezeket a sorokat szócsata előzte meg. Csata egy ember és köztem. Valójában nem csatának indult, de háború lett belőle. Helyzet – két vélemény. Nem végződött jól. Úgy tudom, egy helyzetben lehet kétféle vélemény. Sőt, az eltérő vélemény olyan, mint egy dzsungelvágó kés. Legjobb eszköz a cél felé. Szóval úgy tudom, a dzsungelvágó kés helyes használata megengedett. Ha egy helyzet és két vélemény háborúval végződik, annak az az oka, hogy nem tudjuk elfogadni a másik eltérő véleményét. Nem követni kell az eltérőt, de el lehet fogadni. Ha egy helyzetben két eltérő vélemény van, az még nem ok a háborúra. Igyekeztem elfogadni az eltérőt. Nem mondom, hogy könnyű volt -nehéz volt!-, de akartam az elfogadást.

Igyekeztem, de azért még gyűlöltem. Hogy az elfogadás eloltsa a gyűlölet minden szikráját, igyekeztem-akartam elfogadni az eltérőt. Ezért a beszélgetés végén úgy mentem haza, hogy megöleltem ezt az embert. Választhattam: gyűlölet vagy elfogadás? Belső iránytűm Hozzá navigált, nem mertem elmenni őszinte ölelés nélkül.  

Azt hittem vége a történetnek, de másnap üzenetet kaptam. Ő írt, újra kezdte véleményét. Érzésem? Ez volt: Nem szeretem, ha győzködnek! Én visszaírtam. Én is megerősítettem véleményemet. Ő újra írt. Kiderítette rólam, milyen vagyok. Ítélet született. Én visszaírtam és kértem, ne forgassa ki szavaimat.

Nagymamám kilencvenkét éves. Végre elhatároztam, hogy felveszem élete epizódjait. Amikor mesél, olyan, mint egy e-könyv, mármint egy élő-könyv. Az élet szólal meg ekkor! A héten végre elkezdtem, amit már évek óta tervezek, kezembe vettem telefonom és bekapcsoltam a hangrögzítőt. – Nagymama, hogy volt a Dezsővel? Miért nem mentél hozzá? -kérdeztem. Alig fejeztem be, már mondta is. Nem kellett nyaggatnom. A múlt emlékezete a jelen kenyere.

Egyik történetében kislibái legeltek a ház előtt. Kislánya odafut hozzá, hogy „a Kómár néni elvitt egy kislibát!” Kimegy, megszámolja őket. Egy kisliba tényleg hiányzik. Nagymama fogja magát, átmegy a szomszédba. Mármint mellettük laktak a Molnárék, azok mellett a Kómárék. Benyit a kapun, épp jön ki Kómárné. Nagymama nem szól semmit, belenyúl Kómárné táskájába és kiveszi a kislibát. Nem szól egyetlen szót sem. Hazamegy. Kómárné sem szól egyetlen szót sem. Nagymama szerint Kómárné talán lányához akarta vinni a kislibát.

Folytatás? Kérem, semmi! Szomszédék többet nem beszéltek a kislibáról. Mintha mi sem történt volna, mintha meg sem történt volna. A dolgok helyükre kerültek, hisz a kisliba gazdája háza előtt kapirgált tovább és a szomszédék szomszédok maradtak. Nincs ítélet. Nincs folytatás. Bár történetemben ítélet született fejem fölött. Igyekszem elfogadni és nem folytatni, hogy az én történetemről is elmondható legyen: Nincs folytatás!

- Szereted az embereket? Ha válaszolsz, csak őszintén! – kérdezem embereimet. Volt, aki még be sem fejeztem kérdésemet, már mondta is. „Utálom őket!” A legtöbb válasz, amit kaptam, az „Igen” volt. Eltérő igenek voltak ezek. Volt, akinek elhittem, volt akinek nem. „Utálom őket” csak egy volt a húszból. Velem együtt kettő.

A Korunk című folyóirat 2008-as számában Egyed Péter A gyűlölet kora című munkája végén így ír:  „Végeredményben tehát úgy vagyunk a gyűlölettel, mint minden endémikus érzéssel és ennek alapján létrejött tudati konfigurációval: ellenőrizni esetleg tudjuk, de kiküszöbölni nem.”

A gyűlölet bennem van. Ellenőrizni tudom, de kiküszöbölni nem, mert bennem van. Nem szükséges tagadnom, a gyűlölet ismerős valóság számomra. Ha tagadom, elpusztít.

A csata óta dzsungelvágó késsel a zsebemben, vödörrel a kezemben járok oltani. Gyűlöletet oltani.

„Ne sóhajtozzatok egymás ellen, ne szóljátok meg egymást, kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a másikat?,  legyetek béketűrők és erősítsétek meg szíveteket.” (Biblia, Jakab levele)  Ezekkel tömöm tele vödrömet. A tűz még parázslik, járnom kell oltani.

... hogy ne legyen ítélet, hogy ne legyen folytatás.