Huszonnégy Órás Napló

Juditnak ajánlom, a barátnak

Figyelem a növényeket a lakásban. Ők is figyelnek engem. Figyelem őket, mert beszéd nélkül is tudnak lenni. Olyan észrevétlenül, automatikusan. Együtt élünk. Nem, nem házi botanikát kell elképzelni terebélyes télikerttel. Nekem csak két növényem van. Nem, nem akarom címeres titulusokkal megnevezni őket, most nem ez érdekel igazán. Egyik a zászlóvirág, a másik szobai fikusz, mely együtt él a világ nekem legszebb levelű növényével, a kutyafüllel. Apósom találta ki nevét, pottyantósnak is hívják. A zászlóvirág is, meg a fikusz is ablak előtt állnak, ülnek, inkább vannak. De, hogy élnek, az biztos. Különös közvetítők ők természet és ember között. Megkérdőjelezhetetlenek. Ismerik a szár, levél különös testhelyzetét, mikor kifelé kapaszkodnak?

Mindketten a fény felé mozdulnak. Ezen az oldalon, az ablak előtti oldalon több levél él és ezek mindig zöldebbek a másik oldalhoz képest. Illőnek érzem tisztelni a növény élni akarását. Volt, amikor konkrétan nem akartam élni. Imám volt a kérés újra meg újra: Ölj meg kérlek! Nem történt semmi, pedig félreérthetetlen kérést adtam. Elképzelésem szerint, ha beválik, egyik reggel nem fogok felébredni. Forgatókönyvem szerint így fog ez lebonyolódni. Eddig minden reggel felébredtem, persze arra gondoltam, hogy na, tessék! Nem történt semmi. Férjem jól vesz engem. Mondta, gondoljak arra, ijesztő lenne, ha ott lenne ám közel a halál! Visszatérően mondtam, ismétlődően hallgatta férjem tőlem: - Jó lenne meghalni, minden bajom elmúlna. - Addig mondod, míg megtörténik  - szólt. Hangja szigorú volt. Meg is ijedtem. Nem tudom azt, amit növényeim. Nem tudok nyújtózkodni. Nem tudok élni?

Barátnak köszönhetően új szokásba szokok éppen, mindig kell pár szál virág az asztalra, egyszer tavaszígérő tulipánokkal érkezett hozzánk. A kerek fából készült ebédlőasztalon a hozzájuk illő vázában duruzsoltak a virágok. Beláttam, jobb, ha bent zsong a természet. Az ebédlőasztalon ezentúl legyen virág! Eddig egy fából készült apró fotel és apró pad összetartozott az asztalon. Hisz ketten vagyunk, mint a pad és fotel. Férjem a pad, én meg a fotel.

Növényeim ápolásához érzék kell. Nem mondanám, hogy van ilyen érzékem. Évekkel ezelőtt munkamegosztás szerint én voltam felelős értük. Túllocsoltam vagy elfelejtettem locsolni őket. Középút nem akadt. Végletekbe ütköző fajtámat megérzik növényeim is. Férjem döntött, elvette tőlem a feladatot, mondja, a növény érdekében. Könyörögnöm kellett, végre visszakaptam posztomat. Erőteljesen kell koncentrálnom, hogy túl ne locsoljak. Amikor figyelek, sikerül.

Növényeim nem mindig egyformák. Napsugáros, meleg hónapokban buján zöldellnek, a sugár csillámjaiban lubickolnak. A zászlóvirág elnéző szünetekkel gyakran virágzik, fehér zászlói kitartóak. Aztán múlik a fény, múlnak ők is, de ők télen is tudnak nyújtózkodni az ablakban kifelé. Túléltek engem is.

Felhívtam embereimet és kérdeztem: Te miért szereted a virágokat? Elmondták, miért. Nyugtatóak; jó róluk gondoskodni; imádnivalóak; szemet gyönyörködtetőek; van, aki lemondott hetven-nyolcvan cserépjéről, mert kevesebb is elég, mostanában többet kell emberekkel foglalkoznia. De az előkertben a díszes kövek közé továbbra is jácintot rejtett, szép lilát. Egyik emberemnek plafonon túli magas a yukkája. A pálma, amit boldogságpálmának is hívnak, mert abban a környezetben érzi jól magát, ahol szeretet van. Úgy látszik, ahol növény van, ott szeretet van.

Ahol növény van, ott gondoskodás van. Ahol gondoskodás van, ott szeretet van.

Ahol szeretet van, ott kapaszkodás van. Ahol kapaszkodás van, ott élni akarás van.