Huszonnégy Órás Napló

A pad nem csak egy pad, hanem egy hely, ahol két ember beszélget.

Nem csak egymásra találnak, hanem inkább magukra.

A padon az események nem pörögnek, csak történnek.

Egy hely, ahol látszólag nem történik semmi.

 Mégis mindent megváltoztat.

 Filip megjött, mármint haza. Soha nem mondja - Sziasztok, itthon vagyok!, csak ennyit – Sziasztok, megjöttem! Mindig csak megjön. Aztán igyekszik távozni, de nincs mindig hova mennie. Nem baj, mindig kitalál valamit. Szobájába megy, enni is ott szokott, egyedül, már megszokta. Sőt, az egyik szekrény fiókjának hátsó részében édességboltot rendezett magának, itt dugdossa gondosan a csokit, kekszet a fiók hátuljába. Nem akarja, hogy szülei meglássák, olyan lányosnak tűnik az egész. De így kényelmes. Nem kell leugrani-belopózni a konyhába.

Ha baj van vagy bajban érzi magát, azonnal bringára ül. Ez a tárgy jelenti számára a menekülést valahová. Nagyon szeret száguldani, sietni. Középiskolásként van ideje néha délután bringára szállni. A város szélén lakik, így könnyen kijut a kirándulóhelyekre.

Ma délután senki nem volt otthon, Filip alig hitte. Szülei közös irodában dolgoznak a lakás közelében. Valamelyikőjük mindig otthon matat, csak nem egy időben.  Együtt dolgoznak, együtt laknak, együtt magányosak abban a lakásban.

Holnap dolgozat, nincs türelme a könyv felett ülni. Az új tavaszi nap még nem igazán meleg, de fénye az van. A fiú érzi, a fény az, amire vágyik. 

Egy pad mellett a földön ülve kuporog a bringa mellett, próbálja életre kelteni. A dombon lejőve, felgyorsulva is pedálozott, próbált tekerni.  Tekerd a pedált! - ordította.

Valami kilazult vagy mi, mert nem érezte irányíthatónak lába alatt a tárgyat. Még soha nem kényszerítette lassításra biciklije. Sok minden és sok mindenki igen, de biciklije soha.

A focipályán egy lány fut, nem túl gyorsan, de fut. A fiú érzi, a lány felé kell sandítania, mert néha látótávolságon belül két ember vonzza egymást, amikor közösek szavaik, de még belül vannak. 

Azt figyeli, miért ilyen lassú ez a lány, szerinte futni csak gyorsan élvezet. Messziről is látni, pofákat vág, grimaszol a fájdalomtól, láthatóan nem élvezi a kényszermegállást.

Filip elkészült a javítással, de mielőtt elindul, próbatekerést kell végeznie, hát keresztbe szeli a futópályát egyik padtól a másikig. 

- Baj van?  - kérdezi  Filip.

- Nem tudom, még soha nem görcsölt be a lábam. - válaszolt a lány meggörnyedve.

- Nekem ma a bringám görcsölt be. Nálam már nincs gond, remélem nálad se.

- Nem, kösz. Lassan múlik a fájdalom. Csak sajnos ma nem tudom kifutni magam - és már be is fejeződött a rögtönzött vészhelyzet találka.

A fiú hazament és azon gondolkodott, miért nincs kedve tovább tekerni. A nap még nem melegít, de fénylik, pont erre van szüksége. Fél óra sem volt, hogy szabadon repdeshetett. Miért érzi, hogy elég, hogy haza megy inkább tanulni? Ezen gondolkodott és arra jutott, kielégült. Sikerélménye van.

Sikerült egyedül sebességet varázsolnia társába. Néha így gondolt a biciklijére. Nem túl drága, közepes minőségű, de mindig számíthat rá. Arra jutott magában rendezkedve, hogy a biciklije az egyetlen valami az életében, ami nem hagyja cserben.

Jól van, ma bedöglött, de akkor is! Sikerült egyedül megjavítania! Ez a sikerélmény annyira feldobta, hogy újra kimondta, persze csak magában: Jó csapat vagyunk! Még senkinek nem árulta el, hogy ezt a biciklit érzi igazi társának.

A fiúkkal szoktak beszélgetni lányokról, tőlük gyakran hallja a szót: kielégülés. Nem merte bevallani, hogy ez a szó nem a szexet vagy a lányokat juttatja először eszébe. Valami teljesen mást. Néha azt érzi, fáj a lelke vagy mije, hiányzik valami fontos. Nem csak a biciklit kell néha megjavítani, neki is javításra van szüksége. De erről nem mer senkivel beszélni. Biztos akadna valaki, akivel lehetne, de még nem merte kiválasztani, nem merte megkeresni azt a valakit.

Egyedül Muci néni nem magányos otthon. Hetente egyszer jön takarítani. Sok minden furcsa Muci néniben. Olyan vidáman dolgozik, olyan magától értetődően. Meg szokta kérdezni, hogy vagy kisfiam? Mintha még a válasz is érdekelné.  Közben mosolyog, de mintha kívül-belül mosolyogna.

Egyre gyakrabban sütött a nap, a föld kezdett felszáradni. Örült ennek, mert unta már a sok sarat magán is, társán is. Nagy körét megtéve hazafelé tartva elhúz egy lány mellett. Talán a múltkori görcsös lány? - gondolja. Hátranéz és tényleg, lassít, mert kíváncsi erre a lányra.

- Szia! –leszólítja az idegent.

- Szia! - válaszolt a kipirult lány. Na végre, ma sikerült kifutni magam!

Ez a magától érthetőség gyönyörű,  ilyesmit érzett Filip, mert bujdosó szavai még mindig belül érnek.

- Ennyire fontos neked? – érdeklődik tovább.

- Ennyire! Neked nem fontos a biciklizés?

- De fontos!

Egymás nevét sem tudják, nem is akarják. Érzik, találtak valamit.

Vasárnap reggel volt, nyolc óra után röviddel. Filip megjelent a focipálya környékén. Messziről lát egy alakot pont azon a padon, ahol a görcsös-vörös lány lába lerobbant. Egyre közelebb ért a pályához. Ő az! Nem zavarom, gondolta és eltűnt a tájban.

Jól érezte magát. Még szaga volt a télnek ezen a korai vasárnapon, de a tavasz már megígérte magát. A reggelt mozgással akarta kezdeni, mert anyja megkérte, hogy délelőtt takarítsa ki a garázst. Sok türelmet igénylő munka, sok tárgyat kell kipakolni-bepakolni, nem szeret takarítani, de tudta, bringázás után  több türelme lesz hozzá.

Visszafelé még mindig ott ült a lány. Talán oda megy hozzá, csak köszönni. Még ennek a gondolatától sem félt. Ezt sem tudta megmagyarázni magának, de biztos volt abban, hogy a lány is javításra vágyik, ahogy ő maga. Észre sem vette és máris ezerrel pedálozott a padhoz.

- Hát te mit keresel itt? - kérdezi a lány.

- Már végeztem, lenyomtam a távomat. Te nem futsz? Úgy látom nem vagy beöltözve.

- Nem, ma nem, csak egyedül akartam lenni.

- Akkor nem zavarlak.

- Nem zavarsz, végül is. Mond, te hány éves vagy?

- Gimnáziumba járok, harmadikos vagyok. -felelte Filip.

- Én negyedik után rontottam el mindent. – hangzott csöndesen.

- Mit rontottál el? Miért? Te hány éves vagy? - Filip kíváncsi lett.

- 21, de kétszáznak érzem magam.

- Nem is látszik rajtad.

- Melyik? A 21 vagy a 200?

- Egyik se! Mit jelent, hogy negyedikben rontottál el mindent?

- Érettségi után nem tudtam, mi akarok lenni. De egyáltalán nem. Elkezdtem egy főiskolát, abbahagytam. Elkezdtem egy másikat, ezt csinálom most, de semmi érzékem hozzá. Szerintem ezt is abba fogom hagyni. Azt látom vizsgaidőszakban a tanárok szemében: Ez meg mit keres itt? Biztos igazuk van, mert egyszerűen ez a főiskola csak egy kétségbeesett próbálkozás. Nem több. Ma már tudom. De csak ennyit tudok, semmivel sem többet. 

- Szeretsz tanulni? -   okoskodik a fiú.

- Már nem. Inkább olvasni szeretek. Túl sokat tanultam, túl kevés eredménnyel. Azt hiszem, nem tudok tanulni. Tanulni is tanulni kell.

- Ja, ja! -vág közbe Filip, ilyeneket hallok én is a suliban. Szóóóóval, nem zavarlak, egyedül akarsz lenni, nem felejtettem ám el, amit mondtál!

- Akkor hazudtam! Otthon nem akarok lenni, nem egyedül!

- Én sem szeretek otthon lenni. Tudod, kit bírok legjobban otthon? Muci nénit. Hetente egyszer nálunk takarít. Amikor megkérdezi, hogy vagyok, abbahagyja amit csinál, rám néz, nem értem. Nem azért kap fizetést, hogy észrevegyen engem vagy udvarias legyen. Ha soha észre sem vesz, akkor is megkapja a pénzét. A szüleim nem szokták csak úgy megkérdezni, hogy na, mi újság? Csak szokásos dolgokat kérdeznek: van pénzed?, mikor is lesz a szülői?, miért nem húzod ki magad?

- Megkérdezi, hogy vagy és figyel rád és ezért semmit nem kap? Azt hiszem, ezt hívják önzetlenségnek. Fúú, te megizzadtál! Azonnal haza kell menned, mert megfázol! – a lány így rendezi a fiút.

- Jó, de az előbb azt mondtad, hazudtál nekem. Még senki nem vallotta be, amikor hazudott nekem.

- Hát persze. De ennél tovább még sosem jutottam! – mintha ez lenne a lány korai ars poeticája,  tovább ücsörgött a napfényes hidegben. Mit keresek én itt? – mérgelődött tovább. Szeretett magában lenni, de nem kényszerből.  A Balatonon egy barátnőcske meghívta őt is egy hétvégére. Vacsorától hajnali négyig sztendápozott és mindenki dőlt a röhögéstől. Az agya csak úgy beállt a folyamatos poénokra. Középiskolában folyamatosan tudott beszélni, ha kellett a gyufaszálról is. Ezért írta rá egyik osztálytársa a ballagós ajándék fényképére, hogy „a kis Cicerónak.” Tetszetős név. A kis Ciceró! Ha lenne egy, csak egy kívánsága! Azt kérné, hogy újra benne legyen a kis Ciceró.  Ez a magány itt a padon kényszerből elszenvedett.  Most is, ahogy mindig a gimnázium óta, félt és várt. Valamire. Valami javulásra.  

- Kérdezhetek valamit? - kezdi Filip máskor. Mit jelent, hogy kifutod magad?

- Mondtam ilyet? Ja, tényleg. Hát azt, hogy tele vagyok feszültséggel, azt hiszem, nem vagyok nyugodt. Minden reggel hatkor felébredek, mindegy mikor aludtam el és este órákig tart, míg elalszom. Azt hiszem, nem vagyok jó helyen és nem tudom, hogyan változtassak ezen. Otthon mindent megkapok, vagy majdnem mindent, nem hibáztatom a szüleimet. Bár néha egy ölelés jól jönne. Hétvégén iszunk, mert azt hittem ettől kicsit meg fogok nyugodni. De nem. Szóval nem akarom azért várni a hétvégét, hogy igyak, inkább kifutom magam. Az előbbit szégyenlem, a másikat nem.

- Én lopni szoktam. Élelmiszert.

- Minek? Nem tűnsz éhező gyereknek!

- Még senkinek nem mertem ezt elmondani. Vannak mások a suliban, akik nem tudnak a büfében vásárolni. Nekik adom, megkértem őket, ne mondják el, hogy tőlem van.

- Miért lopsz, hisz egyáltalán nem vagy rászorulva?

- Nem tudom még.

Ekkor Filip telefonja csörgött. Pedálon akrobatizálva, ahogy szokta, repülve távozott.

Egy régi osztálytársa hívta vendégségbe valami előadásra. Sajnálatára jó volt az időpont. Igent mondott, kíváncsisága hajtotta. Olyan helyre hívták, ami soha eszébe sem jutott, valami bibliaórára Mózesről. Hallotta már ezt a híres nevet, de semmit nem tudott róla. Mózes, néha előfordul tévében, rádióban, valami régi celeb.  Filip annyit kért, hogy ugye az előadás nem lesz unalmas, mert az unalom megbocsáthatatlan. Ezt nagyon komolyan vette!

Szerda este volt, hátul leültek.

Esténként mindig hozzányúl édességboltjához. Az előadásos estén viszont nem. Már nem is emlékszik, mikor történt ez meg utoljára. Nyugodt volt, hisz az esti csokiadag ma nem kellett.

A lány mint mindig, most is szomorú. A fiú csak mondta, mondta. A névtelen lány társaságában úgy érezte, bármit elmondhat, soha nem fogja megbánni. Ez az érzés a boldogsághoz hasonlított.

Egy mondatra most is emlékszem. -meséli Filip a soha nem képzelt estéről. Ezt mondta az a férfi: A szeretet rendkívül találékony. Te gondoltál már arra, hogy a szeretet találékony? Találékony szeretet. Te hallottál már ilyet?  Szeretethiány, szeretetpuszi, szeretetkapcsolat, ilyenek vannak. De hogy találékony! Ja, a másik, amin most is csodálkozom, hogy a szeretet szorgalmas.

- Megszemélyesíííítééés! - szólt a lány türelmetlenül.

- De akkor is! Nem érzed, hogy ez milyen jó? Te miben hiszel? Hiszel egyáltalán valamiben?

- Kezdődik! - morog a lány.

- Mi kezdődik?

- Az őszinteségi roham.

- Na mi van félsz? A szavaktól is félsz? – Filip nem fogta vissza magát, bármit kérdezhet, nem fogja megbánni.

- Most hogy mondod! Lehet. Valami idézetet találtam: „Ki magához nem jó, mást sem szerethet. „

- Lehet, hogy neked az a bajod, hogy magadat sem szereted!

- Okos gimnazista! Tudod, mikor ezt olvastam, a beszélgetéseink jutottak eszembe. Nem tudom hogy van ez, de amióta itt a padon merek beszélni, biztos nem rosszabb, csak jobb. És amikor olvastam, hogy ki magához nem jó, mást sem szerethet, valami olyasmit éreztem, mintha hangosan nekem mondta volna valaki. Nem hallucináltam, ne mosolyogj! Csak így éreztem. Szóval a szónak, ha kimondod, ereje van itt belül. Mintha részeddé válna.  – tagolta őszintén a lány.

- Az előadásról még valami maradt meg, folytatja Filip: A próbák alkalmak. Szerinted ez mit jelent? Azóta se megy ki a fejemből ez a két szó:  Próbák alkalmak.

- A próbák alkalmak. - ismétli a lány. Valamilyen alkalom a próba. Mire alkalom? Mi lehet próba? Lehet próba, hogy utálok otthon lenni? Próba, hogy a szüleim folyton veszekednek? És ekkor a remegéstől valami zizeg belül? Próba, hogy félek minden kihívástól? Hogy nem tudom, hogyan változtassak? Ez alkalom a változtatásra? Változtatnom kell? Változnom kell? Nekem? – felbőszülve elcsattant a bizonytalan definíció.  

Sanyi bá -a biológia tanár- felfigyelt Filipre, benne magára. Nem tudom, tudják-e, a másik iránti figyelem néha úgy működik, mint az akaratlan megfigyelés. Zoom-olni lehet vele. Azt is észre vesszük, amit nem akarunk. Így történt, hogy Sanyi bá bizony bezoommolta a pillanatot, amikor egyik szünetben Filip zsebbe tuszkolta a csokikat: a kiselsős szemében a beteljesült boldogságtudat. Ezt ismerem, gondolta Sanyi bá, itt valami készül! Magához kérette tanítványát.  

- Tanár úr, miben segíthetek? -kérdezte Filip.

- Mi volt az a nagy zacskó a kezedben ott reggel? Megtudhatnám?

És tessék, ott van rajta az az izé mosoly ! - ami  Filipet mindig földbe döngöli. Kész, elalélt a lelke. ( Tudod, az a mosoly! Az a mindent feledtető ember-mosoly. Amitől Muci néni Muci nénis  és Sanyi bá Sanyi bás.  Amitől azt érzed, hogy „most mindent bevallok, kérem!” vagy „Soha többet nem csinálok rosszat, ígérem!”. Ami a teljes bizalmat elindítja benned. Az a mosoly, ami nem csak egy hangulat, sokkal több! Egy állapot!)

Szóval Filip mindent elmesélt, hogy a felnőttek mennyire hülyék, mennyire könnyen lehet nekik hazudni. Várta, hogy tanára megvédi a mundér becsületét. De nem. Ő nem egy hegyibeszédes típus, de elmesélt egy történetet. Nem másét, a magáét.

„Kisiskolás koromban elváltak a szüleim. Anyámnál laktam, aki egyre sikeresebb festőművész lett és valami férfival, később kiderült, a menedzserével sokat utazott. Kiállításai voltak külföldön, egyre többet volt távol. Én meg egyre többet egyedül, persze valaki mindig vigyázott rám. Anyám egyszerűen elrabolt apám mellől, aki soha nem hagyott magamra. Amikor elvitt, út közben rosszul lettem, emlékszem lehánytam a kocsi kárpitját. Nagyon mérges volt anyám, tudod, szag, folt a hibátlan kárpiton. Össze voltam zavarodva. Egyszer anyámnak a kertben, mert vett egy mézeskalács házat, ajándékot készítettem születésnapjára. Teljes titokban ástam egy gödröt. Két méter hosszút, fél méter mélyet.  Ezt ajándékoztam anyámnak a születésnapjára. Virágcsokorral a kezében vezettem oda. Komisz gyerek voltam.”

Filip – folytatta Sanyi bá- van egy ötletem, szeretném, ha nem utasítanád vissza. Van egy ismerősöm, nyugdíjas főiskolai tanár. Szeretsz olvasni, jól tudom? Ha meglátod, elájulsz, mekkora könyvtára van és mindet el is olvasta! Egész életében tanított, nem rég ment nyugdíjba és nem tudja megszokni a magányt. Elvesztette a családját, egyedül maradt. Lehet, hogy tudna segíteni a továbbtanulásban is. Ha szeretnél valakivel beszélgetni, látogasd meg bátran! 

Filip megígérte, gondolkodik az ajánlaton.

- De holnap kínálj ám meg engem is a csokidból, elvégre miattad mondtam le az ebédet a barátnőmmel! – kiáltotta vigyorogva Sanyi bá és elment.

A taná-rúr, mert így nevezték -Filip és a lány- egy nagy asztal köré ültette őket. Majdnem középen egy váza. Az asztalt nem csak ők foglalták el, hanem egy macska is. Kényes kedve szerint sétált a régi faasztalon, a vázát mindig kikerülve és leugrott a másik oldalon. Senkit nem zavart.

Mindig megtisztulva hagyták el a könyves szobát. Hétköznapjaik terhével, besötétedett gondolataikkal érkeztek. De mindig másként távoztak. Itt megtanulták letenni bajaikat. Mintha semmi nem terhelné őket. Mintha szárnyaik nőttek volna. A világ kivirult, mindegy milyen évszak volt. Már nem az akadályaikkal voltak elfoglalva. Sejtették, nem csak problémák vannak, hanem megoldások is.

Filip vidéken tanult tovább, keveset volt otthon. Egyszer kapott egy rövid újságíró ösztöndíjat Zürichbe. Egy találkozóra rohant át a pályaudvaron keresztül, amikor magyar szavakat hallott.  Egy előtte haladó lány telefonált. Nagyon megörült, teljesen meglepődött, már két hónapja egy magyar szót sem hallott.

Ő volt az! Az a lány! A tágas fedett vonatcsarnokban nem volt nehéz padot találni. A lány egy segélyszervezet képviselőjeként tanulmányúton van Zürichben, az ország világhírű és sikeres kábítószer fogyasztás megelőzésével foglalkozó rendszerét tanulmányozza. Igen, ott hagyta azt az iskolát is és szociális munkásnak állt.

- Emlékszel? -szólalt meg Filip a padon-  amikor a taná-rúr egy Dániel nevű fickóról beszélt? Még ma is emlékszem a történetre. Elhurcolták fogolyként egy nagy birodalomba. Nem elégedetlenkedett, pedig valami menő család fia volt és mégiscsak fogoly. Megtanulta a birodalom idegen nyelvét, sőt fogolyként is jól élt. Soha nem felejtem, amit taná-rúr mondott: Ne kábuljunk el nagy tervektől. Nem nagyokat kell álmodni, de álmodni kell!  Hát ne tudd meg, azóta hány embernek mondtam már el ezt a két mondatot!

- Én sokat foglalkozom gyerekekkel, akik bajban vannak. Sok történetet tudnék mesélni -folytatja a lány.

- Jó lenne írni a te történeteidről is- teszi meg ajánlatát a fiú.

A lány csendben elővesz egy cetlit, átadja Filipnek.  Rajta egy név és telefonszám. Filip nehezen érti. Nem annyira a cetlinek örül. A lány arcán végre ott virít az a mosoly. Tudják, ami nem egy külső kósza jókedv, inkább valami belső öröm. Amit nem lehet felvenni és letenni. Ami vagy van. Vagy nincs. Hát igen, ők Mosolyország lakói: tanárok, takarítónők, diákok. Ők azok, akik nem csak félni tudnak, hanem bízni is. Akiknek nem csak csontvázuk van, hanem lélekgerincük is. Akiknek nem csak bajaik vannak, hanem megoldásaik is. Nem csak hibáik, de tanulságaik is.

Ők azok, akiknek elhisszük, hogy a remény Mosolyországban  nem szégyenít meg!