Huszonnégy Órás Napló

- Hajléktalan Sanyi. Hajléktalannak hívod magad?  Te?  – röhög a bár levegőjébe Ince. Te mekkora barom vagy! Ekkora akaraterővel ne hencegj senkinek! Hány éve ismerlek? Húsz? Sajnos több - hangsúlya mondatról mondatra lefelé süllyed kissé alkoholgőzös, kissé influenzás nyomatékkal.

- Ennyi erővel az utcán is élhetnék, ott sem szólna hozzám senki.  Hagyján, hogy a feleségem nem szól hozzám, de még a titkárnőm sem  -a lehajtott főjű Sanyi hangja hallhatatlan a bár visszhangjában.

- Először is mínusz négy fok van kint. Az utcán nem bírnád két percnél tovább a tudatot, hogy mínusz négyben nincs hová menned. Most meg hazamész az elkészített házadban az elkészített ágyadba. Ezek ketten viszik az életed! A titkárnőd a céget, a Joli meg a házat – ez Ince önéletírása Sanyiról.

- A titkárnőm tegnap előtt felvette a férje testvérét rakodónak. Én meg ma tudtam meg.

- Én meg ma tudtam meg, hogy két évi levelezés után a külföldi cégvezetés végre engedélyezi a béremelést. Erre iszok! Harmincegy ember mától kezdve magasabb bérért dolgozik nálam!

- Gratulálok Ince – Sanyi lehajtott főjét nem is akarja mozdítani.

- Te, a „hajléktalan” nem rég még a lottón is nyertél kisebb vagyont. Hú, de utállak Sanyi! Figyelj! Van egy ismerősöm, aki csak magával foglalkozik, nincs semmi problémája csak az, hogy két főnöknő az életében nem szól hozzá semmit. Na, kire gondolok? – Ince hangja mérgesen gúnyosabb nem is lehetne.

- Én vagyok? - Sanyi feje végre mozdul. Tudod milyen megalázó, hogy nagyon régen nem beszélgettem már a feleségemmel? Bele fogok halni, ha nem beszélgethetek a feleségemmel.

Ezek ketten az egymás közti csendben tovább ülnek a bár melletti asztalnál. A kisváros két kishíres szereplője ők.  Ide az asztalhoz nő nem ülhet közéjük, kivéve családtagot. Itt szoktak beszélgetni, veszekedni. Sanyi lánya itt jelentette be apjának, hogy pár nap múlva barátjához költözik. Sok sorsfordulót látott már ez az asztallap.  Incus, ahogy a bár menedzsmentje szólítja, „nemgondolkodni” jár ide. Ritkán iszik alkoholt. Valakit biztos talál magának, akivel elbeszélgethet a világról. Bármiről, csak ne legyen túl fontos. Incus, a harmincegy fő vezére lelkiismeretes mindenes. Mivel egyedül él, így munkahelyén vígasztaló apuka, ha kell, jótevő. Amikor egyik embere háza leégett, a család többi tagja befogadta volna őket, de túl messze laktak. Ince elintézte a polgármesterrel, hogy egy közeli készenléti házba húzodhassanak, amolyan szociálisan. Ince szíve állandóan lobogott. Talán itt a bárban szokta lehúzni szíve hőfokát kissé alacsonyabbra, hogy magát kímélje. Olyan túlérzékeny típus. A nőmentes asztal volt Ince önkímélő helye.

Sanyi élete kihívásmentesen, belenyugvósan telt. Eleinte jó volt nem küzdeni, jó volt a készt csak úgy fogadni. Jó volt kényelmeskedni. Részt nem venni.  Egy ideig jó volt semmiért sem hadakozni. Valaki mindig átvállalta Sanyit. Nem hitte, hogy ebből ekkora baj lehet. Hogy valaha érezhet ekkora gyengeséget.

A bár izzasztó éjszakájában haza vágyott. Talán lesz újra felesége, talán lesz újra együtt töltött idő, együtt hallgatott szó, még hazavágyott. Örült ennek a vágynak, talán ez új jót ígér. El is indult bátran a holnapba. Kint hideg és jég, ezért Sanyi óvatos gyorsasággal siet, a híd felé tart, a folyó másik oldalán lakik. A város folyója mély, ma már nem hajózható. A város évszázadok óta elképzelhetetlen folyója nélkül. A hídon túl már csak tíz percre lakik.

Az elhúzódó tél fárasztja Sanyi idegeit, mégis mintha valami élesztené, valami történne. A híd irányából jajveszékelést hall, Sanyi megijed, talán ezért fut előre. A hídnál a vízben lát valakit. Mindentől fél, csak a víztől nem. Ledobja kabátját, sálját, cipőjét és beugrik a jeges vízbe. Amilyen gyorsan csak tud, kiúszik a partra. Kabátját a nőre borítja. Telefonál Incének, akinek szíve persze újra hevesen dobog, bedobja a két embert a kocsiba és kórházba hajt. Ince kezében mindig biztosan állnak a dolgok, kocsijában most pedig két hajléktalanlelkű didergett.

Sanyi másnap meglátogatta a nőt. - Tudja, azt hittem, tényleg ezt akarom – a nő érezte, ha valakivel, akkor Sanyival őszinte lehet. Sanyi széket fogott és ott időzött. Jött az orvos, jött a két ember csendjébe. Megvizsgálja a nőt, kérdez, beszélget.

- Doktor úr, magán felemás zokni van!– mosolyog a nő. A doktor megnézi maga is. – Jó, hogy észrevette! Ez jó jel! Ha nem csak magával foglalatoskodik, hanem kifelé is figyel, akkor maga nem lesz újra öngyilkos.

Jolival évente többször meglátogatják a nőt és kisfiát, megnézik, mire van szükségük. A nőt, akinek hála, elkezdett beszélgetni feleségével. A jég mintha kicserélte volna. Nem csak a nőt mentette meg, magát is.

A jeges víz jó frissítő lett Sanyinak, hogy ő is észrevegye a felemás zoknit.