Sok dallama van ennek a sóhajnak. Vagy kiáltásnak. Vagy bömbölésnek. Ki hogyan énekli. Mindannyian megírtuk már a magunk kis dallamát ehhez a szöveghez. Olyan, mint egy sláger, túl gyakran halljuk magunktól és másoktól. Így fülünkbe mászik, sláger lesz belőle, újra és újra dúdoljuk. De ez nem baj. Nem baj, mert, ha megfigyeljük, ott van az ellen válasz is bennünk.
Azt figyelem, mennyire nem akarjuk feladni, mi emberek. Feladom!, fúú, ez csak a látszat!
Ismerősöm most a pszichiátrián regenerálódik egy csodás szakember segítségével, mert kényszeresen folyik kezéből a pénz. Tőle kérhetsz bármilyen szívességet, ő ad. Hívogatja fiát, aki folyton kinyomja mobilját, ha anyja hívja. Mert neki most ez az ellen válasza, mert ő így nem adja fel, ő így védi magát.
Van, aki csendben szenved a férje mellett, nem tudnak igazán beszélgetni, elszenvedi csendben a többes magányt. Ő a tűréssel védi magát.
Vannak, akik különböző önsegítő csoportokba járnak hosszú évek óta hetente rendszeresen, mert ők így nem adják fel. Ők így nem akarnak visszaesni régi életmódjukba.
Önvédő mechanizmus ez. Jó vagy nem jó válaszokat adunk, azt mindenki ítélje meg magának vagy ítélje meg a szakember. De egy biztos! Védekezünk, védjük magunkat. Mert boldogok akarunk lenni. Most nem fontos, hogy mit is jelent a szó „boldogság”. Mindenki tudja, mit jelent, csak néha még észrevenni is nehéz. Mi lenne, ha minden nap, igen, minden nap tudnánk boldogok lenni? Lehetséges ez? Szerintem sokan válaszolnák, „igen, persze!”
Megkérném őket, mutassák meg, milyen is az. Ne mondják! Mutassák! Hogy néz ki? Milyen arca van? Milyen tekintete van? Hogyan mozdul? Milyen hangja van? Úgy gondolom, ez a lényeg: ne mondjuk, mutassuk.
El merem hinni, lehetek boldog a mai napon? Nekem boldogság, hogy „írhatok”, szabadon. Boldogság, hogy nem félek semmitől, amikor „írok”. Ezek az én gondolataim. Nem kell félnem semmitől, mert az enyém, félelem nélkül vállalhatom. Ez is boldogság. Nekem. Tegnap este kiszaladtam az udvarba. Láttam, hogy a kocsi ajtaja félig van becsukva, estére eső várható. Gyorsan jól becsaptam az ajtót. Aztán felnéztem. És ekkor csodát láttam. A nagy gesztenyefa lombja, mintha világított volna. Mintha reflektorral lett volna megvilágítva. A mellette álló fa hatalmas lombja viszont sötét szürkületbe borulva. Olyan volta a látvány, mintha nem a természet művelte volna mindezt. Mintha ott lett volna valaki.
Tudok még örülni? Ha tudok örülni, akkor az nekem már maga a boldogság. Örök elégedetlen fajta vagyok, tudják, az a „semmi nem jó, az ami van” fajta. Jó kis lelki teher tud ez lenni.
Szóval ezt akartam csak mondani, hogy a boldogsághoz figyelni kell. Észrevenni, aztán meg örülni. Na meg, mindezt naponta tenni. Mert, hogy nem csak úgy magától van, az biztos. És, hogy nem csak a kiválasztottaké, az is biztos.
Figyelni, észrevenni, örülni.
Boldog lehetek ma, ez biztos!
Mert igazából senki nem akarja feladni.
Ez is biztos…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.